Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
298 SZŰCS JENŐ különbség annyiban maradt meg, hogy a pénz — termény viszonya a szabad vendégtelepeseknél éppen fordított volt, 1,5:1 és 3:1 arány közt mozgott, sőt volt olyan falu az említettek között is (Csetenye), ahol a járadék már teljes egészében pénzfizetéssé alakult. Hasonló a képlet, ha a legsúlyosabb földesúri servitium, a robot felől tekintjük. A király e népei mezei robotra, szántásra-vetésre vagy aratásra, behordásra éppúgy nem voltak már kötelezve, mint elvileg a szabad vendégtelepesek. A munkajáradékból annyi maradt meg, hogy mindenki mindössze évi egyetlen napon volt köteles az ispán házán vagy a király várán, kertmunkán (orto) vagy egyéb „királyi munkán" (opere regio) dolgozni a zólyomi ispán parancsa szerint, ha pedig a király uradalmába jött, Zólyomban „szolgálni" — ez utóbbit már limitálás nélkül, „ahogy a királyi akaratnak tetszik". Ez gyakorlatilag szekerezést és különféle lovas szolgálatokat jelentett; ilyenkor minden négy ló közül hármat a király rendelkezésére kellett bocsátani. A munkaszolgálat terén ennyi különbség választotta el őket a vendégtelepesektől, akik még hasonló szolgálatokra sem voltak foghatók. Alig múlt el azonban néhány év, a liptóiak még ezt a kötelezettséget is szűkebbre vonták, kimondatva IV. Lászlóval, hogy sem az ispán, sem az udvarispán nem „kényszerítheti őket vármunkára" (ad opus castri compellere) akaratuk ellenére, hanem a közmunkáért fizetség jár (1279). Ami tehát a gazdasági létfeltételeket illeti, e királyi uradalmi népek helyzete aligha különbözött már számottevően a másutt jobbágynak nevezett parasztok szintjétől, sőt egy fokkal még kedvezőbb is volt, mint például az esztergomi káptalan Hontnémeti falubeli szabad telepeseinek helyzete, akiket különben is már a maga Jobbágyainak" nevezett a káptalan. Milyen szintet képviselt a turóci és liptói népek „szabadságának" a hatvanas évek derekára egységesülő „státusa" (status libertatis ipsorum 1265) a jogok terén? Ilyen tekintetben helyzetük mindenesetre egy lényeges fokozattal alatta maradt a „szabad kondíciójú emberekének" (libere conditionis homines), kezdve mindjárt a személyi mozgásszabadságon. Nem voltak már abban az értelemben „földjükhöz kötve" (terre adstricti), mint ez idő tájt (1270), sőt még 1318 táján is elvileg deklarálták a királyok általában a királyi birtokszervezetek maradék kondicionáriusai vonatkozásában, de nem is költözhettek el bárhova, mint a vendégtelepesek vagy a szabad jobbágyok, hanem csupán magán az uradalmon belül és egyazon ispán joghatósága alatt, azaz Zólyom, Turóc és Liptó határai közt költözhettek át „egyik falvunkból a másikba". Ugyanez a köztes helyzet jellemezte őket a vagyonképesség terén is. Házuk, ingóságaik (res mobilia) tulajdonukat képezték, azokat eladhatták, vagyonjogi pereik voltak, melyekben falunagyuk és az ispán közösen bíráskodott, s örökösödési joguk is kibővült a kondicionáriusokhoz képest. Míg a „kondíciót nyert" várbeli parasztoknál, mint láttuk (1240), fiúgyermek vagy fitestvér nem létében a hagyaték fele az ispánt illette meg, a liptói népeknél már ilyen esetben is az özvegy és a leánygyermek örökölte az ingóságokat, a zólyomi ispánt csak egy kiválasztott érték (una res) illette meg, mint egyébként fiúörökös vagy fitestvér meglétében is. Státusuk persze e téren is alacsonyabb volt, mint a vendégtelepeseké, mert egyrészt az utóbbiaknál többnyire — s éppen a királyi telepesfalvakban — egyáltalán a hagyatékból való ispáni részesedés is felszámolódott már korunkra, másrészt a liptóiak még mindig nem nyertek el örökös nélküli elhalálozás esetén tulajdonképpeni szabad végrendelkezési jogot. Pontosan ez a köztes helyzet jellemezte kommunális jogaikat is. Saját választott falunagyuk alatt éltek, aki - ellentétben a kondicionárius falvakkal - legalább már 2 vagy 3 pondus értéket meg nem haladó vagyonjogi pereikben egyedül
