Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 297 hogy hagyományos hatalmi-monopolisztikus helyzetüknek „népeik" megkötése terén bealkonyult. A király annyiban még a telepítő magánbirtokot is megelőzte, hogy az elvet írásba foglalta — olyan programszerű elvi nyilatkozatokkal együtt, melyek aztán a liptói privilégiumban bukkannak fel: „a királyi méltóság dolga alattvalóinak szolgálatait mérsékelni (suorum moderari servitia subiectorum), hogy kötelezettségeik szabályozva lévén, azokat hatékonyabban tudják teljesíteni"; ez az eszköz, hogy a földesúri alattvalók további telepítése („összegyűjtése") eredményes legyen és sokasodjanak (ut potius congregarentur et augerentur); ennek jegyében célszerű tehát, ha a földesúr meghallgatja „népeinek gravamenjeit" és „panaszaikat enyhíteni kívánva" meghatározott „szabadságot" biztosít nekik (1265). Ami a kötelezettségek szabályozását (distinctis eorum officiis) illeti, ez maga is évtizedre elhúzódó, több lépcsős rendelkezés-sorozat volt. Valószínűleg újításnak számított már az is, hogy a király már 1257-ben bevezette földbér címén a háznépenkénti évi 2 pondus összegű pénzcenzust, mely korábban a közönséges várföldeken vagy udvarnokföldeken ismeretlen, viszont a hospes-községek cenzusának korabeli alsó limitje volt. Új szabályozást nyert a zólyomi ispánnak Szent Mártonkor járó terményszolgáltatás is, egyebekben azonban akkoriban még minden egyéb szolgáltatás a Turócban és Liptóban szokásos maradt. Ahogy ezeknek rendszere aztán nyolc év múltán a liptói privilégiumban előttünk áll, alighanem már itt-ott további részleges enyhítések eredménye, melyeknek csak utolsó fázisát ismerjük: népeinek sérelmeit meghallgatva a király előbb (1265) az ispánnak Szent Mártonkor járó egy köbölnyi zab és egy szekér széna, majd (1265—1270 közt) a „királyi asztalt" illető évi öt akó gabona terén vezette be az elvet, hogy az adóalap ezután nem a háznép, hanem egy ekealjnyi föld (non de singulis mansionibus sed de quolibet aratro). Minthogy a jelek szerint e részeken átlagban fél ekealján, mintegy 60 holdon gazdálkodott egy-egy háznép, az új elv a szóban forgó terményadófajtákban 50 százalékos, az egy háznépre nehezedő összteher vonatkozásában pedig mintegy 15—16 százalékos mérséklésnek számított. De még a terhek konkrét enyhítésénél is fontosabb, hogy a hatvanas évtized második felére a királyi birtokszektorban is utat tört az elv, mely már a tatárjárás előtt — mint láttuk — a hospes-adózás alapja volt, majd egy-egy kivételes szigeten a „szabad jobbágyok" adózásának is alapjává vált, s a tatárjárás után a jobbágytelek formálódásával tört utat országszerte: a terhek (débita et servitia) a földnagysághoz, nem pedig a „személyi" egységhez, a háznéphez igazodtak. Az 1265. évi állapotot alapul véve Liptóban egy háznép évi földesúri járadékának összesített értéke 16-18 pondus összegre (1 1/3-1 1/2 fertő) becsülhető (ezen belül a pénz- és terményszolgáltatás viszonya, amennyiben a nyestbőradó is beolvadt a cenzusba, mintegy 1:3 arányt mutat), ami 1265 után mintegy 13—15 pondus közti összegre mérséklődött. A nagyjából a liptóival azonos gazdasági bázisú, azaz telkenként 50 vagy 60 hold szántóföldi külsőséggel rendelkező egykorú ismert hospes-községek közül néhányban az egy-egy telekre nehezedő évi szolgáltatás megbízhatóan megbecsülhető. A mennyiség korántsem volt uniformizált, a gömöri Köviben (1273) csak 8-9, a honti Egegen (1279) 9-10, a szepességi Csetenyén (1279) 12, a honti Németiben (1292) viszont már 18-20 pondus összértéket képviselt. A számok mindenesetre egyértelműen mutatják a lényeget: a király e „szabadságot" nyert turóci és liptói uradalmi népei már az 1260-as évek derekára gazdasági létfeltételeiket tekintve voltaképpen a szabad vendégtelepesek szintjének alsó küszöbére emelkedtek fel, sőt e küszöböt kétségtelenül átlépték, majd a középmező felé mozogtak. A minőségi
