Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 281 tanúállításnál (1237) a szabad falulakosok közül is a „jó férfiakat" (bonos viros) hívták meg, máskor „jó hírü" (bone fame) szabad kondíciójú emberekből válogatták ki a tanúkat. A várjobbágyok azonban ügyeltek is rá, hogy címük ne devalválódjék. Várföldeken az ilyen „jobb" parasztokat — mint általában egyebütt is a 11-12. században — még a 13. század első felében is egyszerűen szabadoknak, szabad embereknek (liberi homines) nevezték. Az egyházi birtokokon, ahol szélesebb és „parasztibb" jellegű volt a iobagioréteg, már nagyobb volt a konfúzió, mert a jobbágy „tisztet" ellátó és a „szabad jobbágy" státusa nem volt azonos, mégis azonos nevet viseltek, és azonos „testület" tagjai voltak. Hogy mi volt e réteg rezervoárja, egészen szabatosan és hiánytalanul veszi számba a fehérvári prépostság jobbágyságának eredetét felsoroló királyi oklevél (1269). Ide tartoztak mindenekelőtt az egyház „első, igazi és természetes" (primi, veri et naturales) jobbágyai, vagyis azok, akik (Tihanyban például nemzetségi alapon) számon tartották, hogy őseik az egyház alapítása óta az „egyház szabadjai". Ide tartoztak továbbá olyanok, akik „máshonnan jöttek" (qui aliunde venerunt); e másodlagos és másodrangú tisztek az előkelőbbek szemében némileg már afféle jöttmenteknek minősültek. Ide tartoztak harmadszor olyanok, akik „birtokaikkal együtt az egyház védelme alá adták magukat" (qui se cum suis possessionibus protectioni ecclesie subdiderunt); ők voltak az egyházi földesuraság alá idők folyamán „szükségtől hajtva" bekényszerült szabad parasztok vagy egyáltalán el nem dőlt osztályhelyzetű „szabad emberek", amire konkrét példákat korábbi fejezetünkben még a 13. század második feléből is láttunk. Végül, negyedszer, ide tartoztak olyanok, akiket a „kondicionáriusokból és a köznépből" (de conditionariis ac populis communibus) érdemeik és szolgálataik jutalmaként a „jobbágyok testületébe" (in coetum, numerum et collegium iobbagionum) sorolt át az egyházi földesúr, ez esetben a prépost. Maga a testület is heterogén volt tehát, négyféle „grádiusból" épült fel; ugyanakkor éppen ez a körülmény magyarázza, hogy miért alkotott a nagyobb monostori birtokokon e közös nevű, de vegyes réteg több száz háznépnyi sokaságot — Pannonhalmán például 461 háznépet, a szintén igazgatási-rendészeti és „kikiáltó" teendőket ellátó tiszteket (precones), az apát szintén csak lovas szolgálattal tartozó kápolnahordozóit is ide számítva 521 háznépnyi tömeget, az uradalmi nép valamivel több mint 23 százalékát. A világi magánbirtokon kevésbé volt tagolt a szervezet, de a földesúr hatalma alá állt szabad és „jobb embereket" a 13. század elején már itt is kezdték jobbágynak nevezni. A váradi káptalan előtt bizonyos Nikus nevű birtokos két „teljesen" (omnino) szabad földesúri alattvalóját a Registrumba „jobbágyokként" jegyezték be (1213). Sol ispán egyik zalai falvában élt nyolc háznépnyi , jobbágy" (mansiones iobagionum), akiknek kötelme évente 20 vödör bor szolgáltatása volt (1227). Annyiban szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ennek az ispánnak ez már a második végrendelete; tudjuk, hogy hat évvel korábban (1221) földművelő szolgáinak egész sorát felszabadította (liberavit), de szőlőművesei már akkor is mind szabadosok (libertini) voltak. Helyzetünk annyiban mégsem szerencsés, hogy ez az utóbb megnevezett falu a korábbi végrendeletben nem szerepel, nem tudjuk meg tehát, hogy felszabadított szolgáit nevezte-e jobbágynak, vagy netán ez a nyolc jobbágynak titulált szőlőművese a többihez hasonlóan egyszerűen csak szabados volt. Az utóbbi valószínű, mert a 20 vödör borszolgáltatás éppen a „kondicionális" szőlőművesek kvótája volt (pl. 1240). Ezt támogatja, hogy ez idő tájt a fogalom kezdett
