Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Drăgut; Vasile: Ars gotica in Romania Ism.: Entz Géza) 227/I
230 TÖRTÉNETI IRODALOM 230 Szemben Havasalfölddel, ahol a 14-15. században csak egyes vajdák magyar feleségeinek néhány alapítása épült tiszta gótikus stílusban (Cîmpulung, Tírgovijte), Moldvában sokkal jelentősebb nyomot hagyott a gótika. A ferencesek néhány egyháza (Siret, Baia, Bacáu) és a Szűz Mária templom Baiaban a szokványos gótikus kivitelben katolikus telepesek számára épült. Ε kivételektől eltekintve a helyi építészeti termés túlnyomó részének szerkezetét a gótikától alapvetően eltérő és az ortodox liturgiának megfelelő bizánci stílus igen jellegzetes moldvai változata határozza meg. Ε templomok és kolostorok nyílásai, támpillérei, néhol boltozásai ugyan a gótikában gyökereznek, de egyrészt csak járulékai az épületnek, másrészt félre nem ismerhetően ugyancsak a helyi fejlődésről tanúskodnak. Csak kevéssé és egyes esetekben kapcsolhatók közvetlenül Erdélyhez. Igazat kell adni Drágulnak, aki hangsúlyozza, hogy az ortodox népesség alapjában véve ellenállt a katolikus behatolást jelentő nyugati stílus térfoglalásának, s annak csak bizonyos technikai eredményeit vette át, és számára csupán díszítő szerepet szánt (152). Az ajtó- és ablakkeretelések, a kőrácsok még sematikus kiképzésük esetén is többnyire eltérnek a megszokott gótikus gyakorlattól. Kevés esetben lehet pl. közvetlen erdélyi párhuzamot felmutatni (Báline^ti, Piatra Neam}). Minden arra vall, hogy a Moldva bizánci építészetét színező gótikus elemek meglehetősen önállóan fejlődtek, kialakítván a két stílusnak valóban érdekes, egyedülálló és szervessé kovácsolódott keveredését, amelynek gyökereit és fokozatos kialakulását érdemes volna az eddigieknél alaposabban s e kérdésre összpontosítva közelebbről elemezni. A gótika egyébként a Kárpátokon túl általában csak az építészetben tapintható ki, a többi művészeti ágakban, a fémművességtől némileg eltekintve, nem. Ε körülmény is megerősíti e nyugat-európai stílus ottani hatásának többször megállapított járulékos jellegét. A könyv második része a festészetet, szobrászatot és az ötvösséggel együtt a fémművességet foglalja magában. A festészetről szóló terjedelmes tanulmány elsősorban a szerző kedvenc kutatási területével: a falfestészettel foglalkozik. Kiemeli a falusi falképek jelentőségét, és meggyőzően mutatja ki ezeknek egymással és a nagy európai stílusáramlatokkal való összefüggését. Előadásának tekintélyes részét szenteli a legújabban felfedezett és helyreállított 14-15. századi erdélyi falfestményeknek (Gelence, Bögöz, Rugonfalva, Kolozsvár, Meggyes). Megérdemelten emeli ki a marosszentannai református és a székelyderzsi unitárius egyházak jó színvonalú alakos kompozícióit. Az oltárképfestészetet sokkal sommásabban tárgyalja. A meggyesi oltár kétségtelen reneszánsz vonásait véleményem szerint a szerző túlértékeli. Az oltár alapjellege és koncepciója egyértelműen gótikus. A szobrászati fejezetben is az építészeti plasztika jut nagyobb hangsúlyhoz. Helyes, hogy megkülönböztetett érdeklődéssel foglalkozik a halmágyi evangélikus templom érdekes szobrászati díszével és néhány kevéssé ismert későbbi alkotással (Darlac, Muzsna). A faszobrászatot néhány jól kiválasztott szárnyasoltárral és önálló szoborral világítja meg. Nagy figyelmet fordít a fémművességre. Rámutat az erdélyi ötvösség magas színvonalára és a bronzöntés helyi központjainak termésére. A könyv harmadik, már rövid része a gótikus elemek 16-18. századi utóéletéről beszél. Moldvában is, Havasalföldön is ekkor már egyre kevésbé érvényesülnek az egyes gótikus részletek a mind inkább elhatalmasodó bizánci szerkezeten és a díszítéseken. A 16. században a nagyméretű kőrácsos ablakok még hangsúlyos szerephez jutnak, de ezek a 17-18. század folyamán elvesztik eredeti formáikat, s mint bizantinizáló gótikus díszek belesüllyednek helyi művészi környezetükbe. A gótika legkésőbbi hírmondói Erdélyben a túlnyomó hányadukban 18. században épült román fatemplomok, amelyek karcsú arányaiban, de főként tűszerűen felnyúló, magas, négyfiatornyos toronysisakjaikban kétségtelenül összefüggnek a középkori stílussal. A szerző helyesen szakít az igen elterjedt korábbi felfogással, amely e megoldás ma is meglevő példái közül egyeseket a 14-15. századból eredeztet, bár kétségtelen, hogy már akkor, főként Erdély középső és északi területein, álltak román ortodox fatemplomok. Ezek azonban nem maradtak meg. Ugyancsak egyet kell értenünk azzal az álláspontjával, amely szerint a falusi fatemplomokból a kőegyházak építészete közvetlenül nem származtatható. A négyfiatornyos sisakok kiképzése kétségtelenül a 15. századi városi plébániatemplomok falazott fiatornyos kialakításából ered (Nagyszeben, Dés, Marosvásárhely, Meggyes). Zömökebb arányokkal, de igen változatos megoldásban ezt veszik át a 16-17. században a magyar református templomok különálló harangtornyai (Mezőcsávás, Nyírbátor) is. Ezek virágkora ugyancsak a 18. század Erdélyben és az akkori Magyarország keleti megyéiben egyaránt (Bihar, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg, Ugocsa, Már am áros). Drägut könyve fentebb kifogásolt szempontjainak és megállapításainak túlnyomó hányada egyazon tényezőben gyökerezik: a helytelen történeti szemléletben. Ε korántsem csupán ebben az