Századok – 1981

FIGYELŐ - Makkai László: Ars historica. Megjegyzések Fernand Braudel: Civlisation matérielle; Économie et Capitalisme; XVe-XIIIe siécle című művéhez 206/I

214 FIGYELŐ jelentette, ami viszont azzal is együtt járt, hogy a városi polgár, legalábbis annak klaszszikus változata, nem gyakorolhatott földesúri hatalmat a falu felett, nem kényszeríthette azt ellenszolgáltatás nélküli járadékra, hanem csak csere útján szerezhette meg annak termékfölöslegeit. Ebből a kényszerből nőtt ki a piacgazdaság, abból meg a kapitalizmus. Ahol a város földesúri vagy mintegy földesúri jogot nyert a falu fölött, mint az itáliai vagy német városállamok esetében, a városi fejlődés az újkor elején megtorpant, ahol viszont a földesúri hatalom a város és a falu közé állt, ott a piacgazdaság egyre bonyolultabb, fejlettebb formái alakultak ki. Előbb a kereskedőtőke hatolt be a faluba a Verlag formájában, később pedig a paraszt költözött a városba gyári munkásnak, végül pedig, szemünk láttára, a város elnyeli, beolvasztja a falukat. Ez a folyamat a történeti valóságban nem volt ilyen egyenes vonalú (Braudel éppen a városból a faluba és a faluból a városba irányuló mozgás váltakozását mutatja ki Van Houttent követve), de — úgy vélem - tendenciája egyértelmű. Bármilyen különösnek hangzik is, az európai város felemelkedését annak tulajdonítom, hogy a feudális társadalom viszonyai közt, annak feltételeihez alkalmazkodva ment végbe. Ezért nemcsak a falvak, a földesúri hatalom alatt élő parasztság, hanem a város esetében sem nélkülözhető a feudális társadalmi formáció létének és hatásának tudomásulvétele, legalább abban a mértékben, ahogyan Braudel is teszi, mikor a társadalmi formációkat „szocio-ökonomiáknak" nevezve, megengedi „csoportosításukat egyfajta tipológia jegyében . . . egyeseket rabszolgák, másokat jobbágyok és földesurak, ismét másokat üzletemberek és prekapitalisták szerint. Ez a Marx nyelvezetéhez való visszatérést, az ő oldalára állást jelenti, még akkor is, ha elutasítjuk egzakt fogalmazásait és azt a szigorú rendet, amely minden társadalmat e struktúrák valamelyikébe sorol" (I. 495.). Nemcsak Marx nyelvezetéhez való visszatérést, hanem gondolatainak továbbgondolását jelenti Braudelnek az egyenlőtlenségről, mint a gazdasági és társadalmi fejlődés hatóerejéről alkotott koncepciója. Az egyenlőtlenség ugyanis nem a gyöngébb önmegadását, hanem lázadását váltja ki, az osztályharcot. Erről sok helyen ír Braudel, talán legpregnánsabban ott, ahol állandóságát hangsúlyozza: „Az osztályharc nagyon korán fellángol, itt és ott, s csak azért csendesedik el, hogy újra fellángoljon. Mert nincsenek társadalmak konfliktusban lévő erők jelenléte nélkül" (III. 49.), vagy „a parasztháború strukturális háború, melynek soha sincs vége" (II. 221.). S az osztályharc gyakori vereségei mellett annak időnkénti eredményességében sem kételkedik: az 1358. évi Jacquerie a Párizs-környéki jobbágyok szabadságát biztosította, az 1525. évi német parasztháború területén a „zweite Leibeigenschaft" nem tudott meggyökeresedni. De nem is a szűkebb értelemben vett osztályharcról mondottak a legérdekesebbek, hanem az egész braudeli mű ezzel rokon, ezt kitágító alapmondanivalója: Európa fejlődését az egyenlőtlenség azáltal hozta létre, hogy mindig voltak egyének és csoportok, melyek küzdöttek az egyenlőség ellen. Nemcsak a technikát elősegítő munkaerőszegénységre, hanem a társadalmi mobilitásra is illik Braudel megállapítása: „nincs haladás az ember bizonyos értékelése nélkül", s ezt a értékelést ki kellett harcolni. Az egyenlőtlenség elleni harc egyik fő példája éppen a gazdasági világ élére kerülő európai Észak diadala, mely diadal nem a protestáns „kapitalista aszkézisé", hanem „kétségtelenül a proletáré, a vándorköszörűsé, aki rosszabbul, ha éppen nem kevesebbet eszik, mint más" (II. 508.). Anglia is perifériája volt Európának a 16. század előtt, s Hollandia is a mai Belgiumnak,