Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Barta Gábor: A Sztambulba vezető út 1526-1528. (A török-magyar szövetség és előzményei) 152/I
A SZTAMBULBA VEZETŐ ÚT 1526-1528 161 Kettős mérce? Ironikus utalás arra, hogy a Habsburg-fejedelem a magyarok ellenére akar a magyarok segítségére sietni? A kor diplomáciai szokásai kétségkívül megengedtek hasonló naivitásokat - és hasonló gesztusokat is. A lényeget én mégis másutt keresném. Ezek a szinte mellékesen odavetett mondatok arról árulkodnak, hogy Buda a ,Jegbőszebb" tervezgetés közben sem feledkezett meg a mohácsi leckéről, és igazából félt minden olyan cselekedettől, amely provokálhatná a Magas Portát - ide értve a nagy keresztény hadjárattal való fenyegetőzést is. Ha viszont ez az (egyébként teljesen érthető) félelem fennállt és hatott, akkor mivel magyarázhatjuk azt a fentiek ismeretében már nyilvánvaló tényt, hogy az új magyar kormány a törökkel szembeni háború vagy béke kérdésében nem az összes többi szempontot rendelte alá a szultánnal való viszony alakulásának, hanem éppen fordítva, az oszmánok elleni fegyveres fellépés lehetőségét tette függővé a Habsburgokkal fennálló ellentét megoldódásától? Az indokot nyilvánvalóan a Sztambul-Bécs-Buda kapcsolatrendszer alakulásának kellett szolgáltatnia, ennek egyik összetevője pedig maga a magyar—török viszony esetleges módosulása lehetett. De volt-e ilyen módosulás valóban? Ha az előbb azzal kellett kezdenem, hogy János király minden jel szerint nem osztozott abban a különös törökbarát hangulatban, amely 1526 utolsó heteiben a magyar politikusok között is elterjedt — ez még nem jelentette azt, hogy az uralkodó ez ügyben véleménye mindenféle nyilvánításától tartózkodott. Míg alattvalói olyan kijelentésekkel borzolták a lengyel követek idegeit, hogy a magyarok a törökkel fognak kiegyezni, és megtámadják Németországot - Szapolyai kurtán annyit mondott nekik: „inkább a töröknek veti alá magát, semmint eltűrje, hogy kiűzzék".2 9 Ez kétségkívül pontosan a fordítottja annak, amit a közvélemény hangoztatott, hiszen a szultánnal való szövetség ez esetben nem kiindulópont, hanem következmény. Ugyanakkor, mivel ez a királyi kijelentés valamikor december első napjaiban hangzott el, az viszont bizonyos, hogy I. János a törökkel való viszonyt már uralma legelejétől alárendelte annak a szempontnak, amelyről fentebb már szó esett: a Habsburgokkal való szembenállásnak. Ugyanazért tette volna ezt, amiért a magyar nemesség is hajlandónak látszott az oszmánokkal való egyezkedésre - tehát Buda sokat sejtető kiürítéséért? Igen nagy naivitás kellett volna ehhez; s a jelek azt mutatják, hogy valóban többről: meglehet, sokkal többről volt szó. A Velencei Köztársaság egyik hírszerzője, aki a „Horvát Péter" fedőnevet használta, december 10-én Bécsben megfogalmazott jelentésében arról számolt be megbízóinak, hogy Budára török követ érkezett, lovas katonák kíséretében. Az értesülést rövidesen Carlo Contarini és Heinrich Schwichau, Velence, ill. a bajor hercegek Ferdinánd mellé rendelt követei is átvették.30 Január 11-én már magában Velencében erősítette meg a hír-2 9 Acta Tomiciana VIII. 266.: „Nihil cogitatur nisi de conjunctione cum Turco et de impetenda Germania cum illó . . ." ill. uo. 271. „Antequam enim rex iste se exturbari patietur, potius Turco se subjiciet . . .". A követek dec. 3-i jelentéséből. 30 „Piero Corvato": Sanudo 43/483 sk. 1. és Simonyi Ernő: Magyar történelmi okmánytár londoni könyv- és levéltárakból 1521-1717, (továbbiakban: Simonyi, London) N. 49. Schwichau: Szalay, Adalékok 24.1. Contarini: Sanudo 43/630. Ε hírek túlzott változatai („nyíltan és szabadon" járt a török I. Jánosnál) Sanudo 44/43. 11 Századok 1981/1
