Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Barta Gábor: A Sztambulba vezető út 1526-1528. (A török-magyar szövetség és előzményei) 152/I
156 BARTA GÁBOR dalom felőli oldalon. Ma már tudjuk, hogy a török diadalai tetőpontján sem lesz képes megakadályozni Magyarország nyugati felének a Habsburg-érdekkörbe tagolódását. így is, úgy is beszorulunk tehát a Habsburg—török ellenségeskedés harapófogójába. Az európai megbékélés, mint kiút gondolata hiú ábránd volt, ezt valószínűleg az a VII. Kelemen pápa is tudta, aki — egyházfői minőségében, de ettől azért még pártosan — talán legőszintébben emelte föl szavát érdekében.9 Milyen lehetőség maradt akkor egyáltalában a magyar külpolitika számára? Egy mesterhúzás, amely egyszerre szerez békét Béccsel és Sztambullal? Hogy ez lehetséges legyen, három alapfeltételnek kellett volna teljesülnie. Először: az érintett f elek egyáltalában hajlandók legyenek — külön-külön — megalkudni Magyarországgal. Másodszor: egyik se követelje a megegyezésért cserébe, hogy a magyarok a másik ellen forduljanak. Harmadszor: se a szultán, se Ferdinánd király ne tekintse már pusztán azt ellenséges lépésnek, hogy I. János a másikukkal egyezségre lépett. A Habsburgok európai nehézségeivel a török kisázsiai gondjai álltak párhuzamban. A sztambuli kormánynak 1526 augusztusától 1527 júniusáig belső lázadások sorozatával kellett megküzdenie. Azonnali akcióra, a magyarországi győzelem kihasználására tehát egyelőre nem kerülhetett sor.1 0 Ugyancsak korlátozó tényezőt jelentett a szultán számára hazánk viszonylag nagy távolsága: az ország javarésze ugyan belül volt azon a határon, ameddig a török haderő bevethető volt, de a felvonulási terület még nem volt előkészítve. Ahogy maga Szulejmán mondotta ki utóbb: Buda 1526-ban „még ... nagyon távol esett a moszlim birodalomtól".1 1 A korábbi tapasztalatok szerint ilyenkor a Porta szívesen próbálta a megtámadott országot vazallusává tenni, megszállás nélkül magához láncolni — egészen addig, míg a helyzet meg nem érik a tényleges hódításra. így, utólag visszatekintve, mindez ha másra nem is, arra nyújtott valami halvány reménységet, hogy — szerencsés esetben - Magyarország még néhány évi haladékot szerezhessen a maga számára. Hogy ez mire lett volna elég? Európa sokkal, nagyon sokkal később jutott csak el oda, hogy a törököt vissza tudja szorítani a Száva és az Alduna vonala alá ... De mégiscsak haladék lett volna, a maga körül mindent fölemésztő háború talán pár esztendővel rövidebb ideig tartott volna. Csakhogy — hangsúlyozom — mindez „utólag visszatekintve" értendő. Ahhoz, hogy megérthessük, megítélhessük a magyar politika akkori irányítóit, abból kell kiindulnunk, mit tudhattak, mit tudtak ők saját lehetőségeikről. Azt természetesnek tekinthetjük, hogy a budai udvar — élén János királlyal — reménykedve tekintett a jövőbe, vagy legalábbis kifelé magabízónak mutatta magát. Itáliába jutott az a március eleji budai hír, mely szerint „Magyarország királya őfelsége ugyancsak Ί Diarii di Marino Sanudo, a vonatkozó köteteket kiadta F. Stefani etc., Venezia, 1897-től (továbbiakban: Sanudo) 43/86. [kötet/hasáb] Vö. még Acsády Ignác, Magyarország három részre oszlásának története 1526-1608. A magyar nemzet története V. Bp., 1897 (továbbiakban: Acsády I.) 38. és Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetése a római szentszékkel III. Bp., 1902 (továbbiakban: Fraknói V. Szentszék) 3. 1 "Káldy Nagy Gyula: Szulejmán. Bp., 1974. 84. 1 Ά török haderő távolsági korlátairól: Perjés Géza, Hadtörténeti Közlemények, 1966; a többire Id. az 1-2. jegyzetet.
