Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Barta Gábor: A Sztambulba vezető út 1526-1528. (A török-magyar szövetség és előzményei) 152/I

154 BARTA GÁBOR csolt a nyakas fejedelmeknek, de a Németalföld gazdag vidéke, Spanyolország, Nápoly és az alakuló gyarmatbirodalom félelmetes hatalom urává tette. A következő évszázadokban a Habsburgok sok jót és sok rosszat tesznek majd az uralmuk alá került országokkal, de a társadalmuk szerkezetébe, annak alakulásába alig-alig szólhattak bele: jelenlétüknek a törökéhez mérhető torzító hatása sehol sem mutatkozott. Ami pedig az addigi tapasztalatokat illeti: az osztrák tartományok sokat háborúztak ugyan, de csak európai módon. Ha egyszer békét kötöttek, valóban abba is hagyták a harcot. Míg a szultánt birodalma belső dinamikája fordította Magyarország ellen — Habsburg Ferdinándot saját tartományai biztonságának féltése erősítette meg dinasztikus igényeinek fenntartásában. 1526 végétől az időközben cseh királlyá választott főherceg főképpen azzal az ígérettel próbálta magához fordítani a magyar urakat, hogy személyében a török elleni birodalmi segítséget garantálhatja számukra. I. János székesfehérvári koronázása, majd gyakorlatilag zavartalan berendezkedése az országban e tekintetben azt jelentette, hogy a magyar állam erre a segítségre a Habsburgok trónra emelése árán nem tartott igényt.3 Az így létrejött helyzet viszont kétfrontos háborúval fenyegette az országot, ami nemcsak mai észjárásunk szerint, de az akkoriak szemében is végső veszedelmet jelentett.4 Az elsődleges feladat tehát mindenképpen modus vivendi keresése kellett hogy legyen, legalább az egyik ellenféllel. A keresztény összefogás, a ,hitetlen" mohamedánok elleni szent harc eszméje legalább a keresztes háborúkig nyúlt vissza — de a 16. század elejére ré'g üres diplomáciai és propaganda-frázissá korcsosult. Magyarország csak olyan hatalmaktól remélhetett támogatást, amelyeknek érdeke lett volna a török elleni küzdelem felvétele, vagy folytatása. Ilyen európai hatalom azonban alig-alig akadt. Közvetlen szomszédaink közül Velence ugyan időnként fegyverrel próbálta megvédeni kereskedelmi támaszpontjait a törökkel szemben, de 1502-ben némi áldozatok árán békét szerzett a szultántól, s azóta legfőbb gondja az áruforgalom zavartalanságának biztosítása volt. A kontinens nyugati csücskében lévő Portugália szinte egyfolytában harcolt a mohamedánok ellen — de még csak nem is Észak-Afrikában, hanem a végtelen messzeségben levő Indiai-óceánon. A 15-16. század fordulója után tönkre is tette ott az arab hajózást, de ezzel végső soron csak a töröknek segített; a meggyöngült arab államokat Sztambul rövidesen könnyedén meghódíthatta.5 3 Baxta Gábor, Történelmi Szemle 1977/1. (továbbiakban: Barta G. TSz.) 4 A magyar félelmek vetületeiről id. cikkemben írtam (27. 1.); de a kétfrontos háború veszélyéről megemlékeztek a János király mellett lévő lengyel követek is 1526. dec. 3-i jelentésükben (Acta Tomiciana VIII. 271. 1.), s 1528 januárjában Hieronym taski is ezzel indokolja a magyar magatartást Sztambulban: „quia cum tuo Domino et Ferdinando uno tempore pugnare magnus esset labor" (Ibrahim nagyvezirnek) Documente privitóre la istoria Romanilor XIV. Bucurejti 1891, coll. Eudoxiu de Hurmuzaki (a továbbiakban: Hurmuzaki XIV.) 50.1. 5Az európai helyzetről magyarul még mindig Bárdossy László összefoglalója a legáttekinthetőbb (eltekintve persze aktualizáló kitérőitől), Bárdossy László: Magyar politika a mohácsi vész után. Budapest, 1943 (továbbiakban: Bárdossy £.); a korábbi korszakra: Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt, Bp., 1978 (továbbiakban: Kosáry D.). A 16. sz. elejének elképesztően gazdag