Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Barta Gábor: A Sztambulba vezető út 1526-1528. (A török-magyar szövetség és előzményei) 152/I

A SZTAMBULBA VEZETŐ ÚT 1526-1528 153 Magyarország déli határain, az 1526 nyarán tágra nyitott szerémségi „kapuban" ott állott az évszázados ellenség, a török. Mohács óta aligha hihette bárki, hogy újabb támadását hazánk magában képes lehet fölfogni. De: lesz-e ilyen támadás? S ha lesz— remélhető-e segítség valahonnan? Pozsony, Sopron és Bécs felől pedig Habsburg Ferdinánd fenyegetései hangzottak. Az új cseh uralkodó a pozsonyi királyválasztás megszervezésével minden eddiginél közérthetőbben adta ország-világ tudtára, hogy Magyarországot sajátjának tekinti. Több mint ötödfél évszázad távolából visszatekintve e kétféle fenyegetést viszonylag könnyen rangsorolhatjuk. A török birodalom ezekben az évtizedekben jutott el hatalma csúcspontjára. Az elmúlt néhány évtizedben birtokba vette - néhány velencei gyarmattól eltekintve - az egész Balkán-félszigetet, meghódította Mezopotámiát és Egyiptomot, kiűzte a johannita lovagokat a bevehetetlennek hitt Rhodosz erődítményeiből - és összeroppantotta a magyar királyság ellenállását. A Mohácsot követő évtizedekben a Nagy, a Törvényhozó I. Szulejmán ismételten megkísérli majd hazánk meghódítását, sőt közben kétszer is megpróbálja kierőszakolni az áttörést még nyugatabbra, Ausztria felé. S míg itt a hadsereg vitte újból és újból előbbre a félholdas-lófarkas hadijelvényt, a berberarab kalózokkal szövetkező török hajóhad benyomult a Földközi-tenger nyugati medencéjébe, élethalálharcra kényszerítve a spanyol—portugál—olasz tengerészetet. Minden jel arra mutat, hogy Mohács csak egy állomás volt a nagy terjeszkedés folyamatában, egy olyan folyamatban, melyet az oszmán társadalom szerkezete kényszerített a szultánokra. A pillanatnyi erőviszonyok, az egymástól távoli ellenfelek időnkénti aktivizálódása olykor taktikai szüneteket kényszerített egyes harctereken a törökre — de ez nem változtat azon a tényen, hogy Mohács Magyarországa számára a török veszedelmes hódítót jelentett, s a kortársak is egyértelműen annak tekintették.1 Hogy egy európai típusú feudális társadalom számára a török iga alá kerülés micsoda felmérhetetlen károkat eredményezett, azt a történelem épp eléggé ékesszólóan bizonyítja: az oszmán uralmat a gyakorlatban kipróbáló, elszenvedő balkáni népek a 19. századra olyan állapotba jutottak, hogy ahhoz képest még a fejlődés nálunk ismert, ún. kelet-európai útja is a haladás netovábbjának tűnik. Végül pedig a Mohácsig lefolyt török harcok története azt is tanúsította, hogy a Portával - éppen annak végső szándékai miatt - igazi békét sosem lehetett kötni. A deklarált fegyvernyugvások alatt zavartalanul folytak a portyázások, dúlt a magyar állam erejét lassan, de biztosan felőrlő „kis háború".2 Habsburg Ferdinánd a Német-Római Birodalom császárának, V. Károlynak volt a testvéröccse. Ténylegesen mögötte állt az osztrák és cseh tartományok ereje, s alkalmanként számíthatott bátyja segítségére is, aki Németországban ugyan nem könnyen paran-1 Thury Józsefnek (Századok, 1893; továbbiakban: Thury J.) most Perjés Géza (Mohács, Bp., 1979; továbbiakban: Perjés G. Mohács) által fölmelegített kételyét a török magya-országi hódító szándékaival kapcsolatban 'nem tudom osztani (ld. Perjés könyvéről írt bírálatom a Magyar Tudomány 1980/2. számában). Hogy egy semleges kortársat idézzek: I. Zsigmond lengyel király írta 1526 decemberében Habsburg Ferdinándnak: „Nam Turcus, qui omnes opportunitates et momenta observare solet, si Ungariam ab ea parte (ti. nyugat felől) urgeri olfecerit, verendum érit, ne ad eam evertendam et penitus occupandam omnes suos conatus animumque adjiciat." (Acta Tomiciana .... red. St. Górski etc; Poznan etc, 1852-től, a továbbiakban: Acta Tomiciana) VIII. 286. 1. * Szakály Ferenc: A mohácsi csata. Budapest, 1975 a továbbiakban: Szakály F. (Mohács) 110.1., és uő. Acta Orientalia Acad. Sc. Hung. 1979 (továbbiakban: Szakály F. AO) 98 skk. 1.