Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 7 (possidere), meghatározott terményszolgáltatási és munka kötelezettséggel (débita et servitia) terhelten. Noha nemegyszer értesülünk, hogy még all. században az adományföldekről elvszerűen és kíméletlenül elűzték mindazokat, akik „a szabadság nevére (libertatis nomen) igényt formáltak", Kálmán király törvénye (I, 19) már 1100 táján igyekezett pontot tenni a gyakorlatra, elismerve a kiűzött régi falulakók fveteres coloni eiecti) igényét földjükre. Hovatovább nem is volt hova „kiűzni" a szabadokat; a feudalizmus abszorbeálta az ország egész földterületét. A grammatikai birtokviszony (terra eorum) valójában persze csak a fenti értelemben, tulajdonképpen tehát a szolgarendű tömegekkel való kontrasztban jelentette a föld birtoklását. A korábbi századok homálya után még korszakunkban is elő-előbukkannak a formailag önkéntes alávetéseknek olyan példái, mint bizonyos Őrs falubeli „szabad kondíciójú emberek" esete, akik szükségtől hajtva földjükkel együtt (simul cum terra) beálltak a veszprémi káptalan „régi és valódi jobbágyai" közé (1245). Ε káptalan más jobbágyai is elismerték, hogy ősük egykor szintén „szükségtől hajtva" rendelte egész személyiségét (se et caput suum) az egyház „védelme alá" (1274). Sok esetben persze a föld elvesztése miatt álltak be szabad parasztok földesúri szolgálatba. A tihanyi apátság gamási jobbágyai például Dob faluból „jöttek" lakóhelyükre, és kaptak földet az egyháztól (1211), Ung megyében egy világi földesúr látott el földdel szolgálatába szegődött „szabad kondíciójú embereket" (1250 körül). Az egyházi nagybirtokon többségben éppen az ilyen elemekből rekrutálódott a „lovas jobbágyok" rétegének törzse; az ilyeneket nevezték világi földesúri kötelékben is „szabadnak", olykor meg éppen „szabad jobbágynak" (liber iobagio). Szabadságuk ugyan nagyon viszonylagos volt, többnyire csak magán a birtokszervezeten belül bírt érvénnyel, amellett nem is volt homogén, helyzetük egy vonatkozásban mégis közös nevezőre hozható: a föld, melyet megműveltek, egy bizonyos — a használatra, művelésre korlátozott — értelemben mégiscsak úgy számított, mint ami az „övék"; volt egyáltalán „földjük". A birtoklásnak megvolt az öntudati vetülete is. Bizonyos Nyir falusi (Közép-Szolnok m.) „szabad emberek" — parasztok — úgy tartották számon a várbeliekkel közös használatú földjüket, mint amely az övék „nemzetségük első foglalása óta" (se habere... a prima occupatione sui generis 1219). De az adományokban és összeírásokban tükröződő hivatalos szemlélet sem vonta kétségbe ezt a grammatikai és földhasználati birtokviszonyt (terra eorum, habent terram), ami a mezőgazdaság „üzemszervezete" felől tekintve nem egyebet jelentett, mint a tulajdonképpeni parasztgazdaság meglétét: ember, ház és föld funkcionális egységét, mely egyben a földesúri járadék alapjául is szolgált. Ami ez utóbbit illeti, a lényeg a termény, pénz és munka megállapodásszerű limitált természetében rejlett, ahogy már a 12. század derekán felbukkannak például Márton ispán egyik zalai vásárolt földjén lakosok, akik „meghatározott jövedelmet adnak" (qui dant constitutum reditum), egy bizonyos Fulko nevű jövevény lovag prédiumán (1146) egy 6 penzára kötelezett szabad (liber VI pensarum debitor), a pannonhalmi birtokokon szintén „adózónak" nevezett szabadok (liberi solventes tributa, tributarii). Ne tévesszen meg az a tény, hogy a jobbágynak nevezett elemek „lovas szolgálata" egyebek közt az úr fegyveres kíséretét is jelentette, rájuk hárult a szolganép felügyelete és bizonyos birtokigazgatási szerepkör; többségükben a paraszti társadalomhoz tartoztak, ha annak elitjéhez is. A pannonhalmi birtokokon minden jobbágy háznép évente Szent Mártonkor 1—1 vödör zabot és árpasört, a faluval közösen egy ökröt adott terményadó fejében, évente egyszer „megvendégelte" az apátot, még mezei robotot is teljesített három napon, ezen túl a bor és építkezési anyagok fuvarozása, a tizedek be-