Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

8 SZŰCS JENŐ hordása a monostorba részben szintén e réteg kötelme volt. A különbség az uradalom többi „szolgáló népével" szemben — mely gyűjtőfogalomba ők is beletartoztak — eme „kötelezettségek és szolgálatok" (débita et servicia) viszonylag kisebbre szabott összegszerűségében és abban állt, hogy a kötelezettségek teljesítése már korai időktől fogva háznép szerint, nem pedig fejenként (per singulas mansiones et non capita) történt, mely kedvezményt például még a közönségesebb „lovas szolgálók" is csak aránylag későn (1233) nyerték el. Mint később látni fogjuk, a tihanyi apátság birtokain történetesen nagyjából számszerűen is tetten érhető, hogy a Jobbágyok" rétegéből az osztálystruktűra kikristályosodásának idején, azaz már korszakunkban, a családoknak mindössze csak vagy tizedrésze választódott ki a jövőbeli egyházi nemesi státusra; több mint kilenctized már 1300 előtt beolvadt az egységesülő jobbágyparasztságba. Az a társadalmi szektor azonban, ahol a korai struktúrában a parasztgazdaság megléte a fenti értelemben sejthető, a földet művelők tömegeinek törpe kisebbségét alkotta. A 11. és 13. század közepe közt statisztikailag számba vehető 224 településen a .jobbágyok", „szabadnak" titulált parasztok és már előbukkanó kiváltságolt vendégtelepesek együttesen a háztartások (3733) mindössze nyolc százalékát tették ki. A dömösi birtokkomplexum ezres nagyságrendű mintájában (1138) a szabadok aránya hasonló (7,4 százalék); még törpébb az arány az egykorú világi magánbirtokon. Ha a pannonhalmi birtokokon közvetlenül a tatáijárás előtt a szóban forgó viszonylat mégis 23,2 százalék, azt jelentős mértékben az magyarázza, hogy a .jobbágyok" rétege idők folyamán szüntelenül feltöltődött a szolgarendű tömegekből felemeltekkel is. Egyébként is az 1200 körüli évtizedekben — mint látni fogjuk — már az alsóbb szinteken is formálódófélben volt a parasztgazdaság. Az elmondottakból nem az következik, hogy a korai időszakban a mezőgazdaság „üzemstruktűráját" megközelítően kilenctized arányban a prédiális gazdálkodás határozta volna meg. A vázolt két szélső pólus közt, mint jeleztük, közbeeső típusok helyezkednek el, melyek jellegükben és egymáshoz való belső arányaikban egyszersmind egyfajta fejlődési sor elemei. A kor kezdetleges viszonyai eleve kizárták a „mezőgazdasági nagyüzem" életképességét vagy akár szükségességét, még ha ehhez mind a hatalmi-jogi feltételek adva voltak, mind a társadalmi rezervoár ott kínálkozott a nagyszámú szolganépben. A prediumok inkább „kisüzemek", még egy-egy számottevőbb birtokegyüttest tekintve is legfeljebb csak ,.középüzemek" voltak. Az üzemi kiteijedésnek immanens módon a szervezési kapacitás is határokat szabott. Ilyen körülmények közt egyfelől a szolgaság tömeges intézménye, másfelől a szabad paraszti gazdálkodás szűk szektorában kínálkozó modell együttesen abban az irányban hatott, hogy a földesúr szolgái egy részének megengedje, hogy házat építsen, családot alapítson, s földdel, munkaeszközzel — egyfajta gazdasággal — ellátva terményszolgáltatásra kötelezze. Már a korai dekrétumok megkülönböztetik a saját házzal rendelkező szolgákat (per se habent domos suas) az uruk házaiban lakóktól (László I, 40); olyan szolgákat, akik saját ökreikkel művelik a földet (boves proprios habuerint) az úr ekefogatával dolgozóktól (I. Esztergomi zsinat, 67). Az adományok és összeírások az ekék tartozékaiként számon tartott szolgákkal (aratra cum servis) ellentétben az utóbbiakat házzal, földdel együtt veszik leltárba (servi in domibus, cum terra), éspedig többnyire éppen ebben a megfordított sorrendben. Ez esetben már nem az eszközhöz tartozott az ember, hanem az emberhez a termelőeszköz. A megváltozott helyzet jut kifejezésre abban a fontos tényben is,