Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Rindzfunszkif; P. G.: Az orosz önkényuralom és osztályalapjai; 1861-1906 1358/VI
1358 FOLYÖIRATSZEMLE P. G. RINDZJUNKSZKIJ: AZ OROSZ ÖNKÉNYURALOM ÉS OSZTÁLYALAPJAI 1861-1904 A szerző a cári Oroszország belpolitikai sajátosságait és osztályalapjait elemzi az 1861-1904 közötti időszakban. Történeti áttekintésében felvázolja az 1861. február 19-i, felülről végrehajtott jobbágyfelszabadítás kül- és belpolitikai okait, majd ismerteti annak a tőkés fejlődésre gyakorolt ellentmondásos hatását. Az 1870-es évek belpolitikai viszonyait vizsgálva, Rindzjunszkij kiemelt helyen foglalkozik a forradalmi narodnyikság eszmerendszerével, a parasztság között kifejtett tevékenységével, majd az ún. liberális narodnyik irányzat (Mihajlovszkij) megjelenésével. Ismerteti továbbá a mozgalmaknak az állam osztályjellegéről és történelmi szerepéről vallott hibás, metafizikus nézeteit is. A szerző ezt követően vizsgálat alá veszi az államról hirdetett szinte valamennyi korabeli felfogást. így bírálja G. V. Plehonov azon nézeteit, miszerint a munkásosztálynak a cári Oroszországban nincs megbízható szövetségese az önkényuralom elleni harcban, mivel a parasztság - hamis illúzióinál fogva - a monarchiát támogatja, s a ,jó cártól" várja bajainak orvoslását. Ezért a parasztság az orosz viszonyok között reakciós ellenforradalmi szerepet tölt be, így a munkásosztály szövetségese csak a burzsoázia lehetne, amely azonban gazdasági fejletlensége miatt képtelen e feladat betöltésére. Rindzjunkszkij bírálja az ún. mensevik-likvidátor frakció elképzeléseit is, amely a burzsoázia gazdasági és politikai erejét túlértékelve lemondott a munkásosztály vezető szerepének lenini programjáról, s gyakorlatilag a proletariátus politikai, eszmei lefegyverzésén fáradozott. Az önkényuralom osztálytartalmának meghatározásakor Rindzjunszkij - felhasználva V. I. Lenin, M. N. Pokrovszkij, V. Ja. Lavericsev, V. G. Csernuha, P. D. Grekov, V. M. Picseta e kérdésre vonatkozóan kifejtett nézeteit - rámutat arra, hogy a cárizmus nem egyenlő a cár, ill. kabinetjének tevékenységével. Az önkényuralom — mutat rá a szerző - Oroszországban a feudális arisztokrácia, a monopoltőke és a magas állami hivatalok összefonódottságának szűk érdekeit testesítette meg, s védelmezte kül- és belpolitikájában. Ε politikai csoportok közös érdekeinek felsorolásakor nem téveszti szem elől az azokat időnként élesen elválasztó ellentéteket sem. A liberális burzsoá oppozíció pedig — a szerző véleménye szerint - szinte minden alkalommal kész volt együttműködni a konzervatív erőkkel az oroszországi kapitalizmus utolsó szakaszában. A liberális kritika élessége mindig az általános politikai helyzettől, a közhangulattól függött, s e következetlenség nem csekély mértékben határozta meg az 1880-90-es évek polgári reformjainak felemás jellegét. Külön fejezetet szentel Rindzjunszkij az 1890-es évek és az orosz századforduló, valamint Sz. Ju. Vitte (1892-1903 között pénzügyminiszter, 1903-tól 1906-ig, miniszterelnök) tevékenységének bemutatására, ahol részletesen szól a külföldi tőkebefektetések, hitelek hatásáról, az iparosítás eredményeiről, s a századelő egyre erősödő pauperizációs folyamatáról a paraszti gazdálkodásban. A szerző nem hagyja figyelmen kívül a cári Oroszországnak — gazdasági-társadalmi-szociális viszonyait illetően Európa legelmaradottabb államának - belső problémáit, felvillantva azokat a feszítő erőket is, amelyek előbb 1905-1907-ben, majd 1917 februájában okoztak helyrehozhatatlan repedést a cárizmus ingadozó rendszerén. Az 1880-as évektől kibontakozó szervezett munkásmozgalom, az OSZDMP 1898. évi I., ül. 1903. évi II. kongresszusa, a bolsevik párt minimális és maximális programja, a leninizmus születő ideológiai rendszere mintegy prológusát jelentették az önkényuralom megdöntésének, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének. A szocialista forradalom lenini programja legyőzhetetlen fegyvert jelentett a munkásosztály s a vele szövetséges parasztság kezében. (Isztorija Sz.Sz.Sz.R. 1977. 2. sz. 34-53.) V. M. L.
