Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Deák; Ernő: Das Städtewesen der Länder der Ungarischen Krone (1780-1918) I. Teil. Allgemeine Bestimmung der Städte und der Städtischen Siedlungen (Ism.: Bácskai Vera) 1333/VI

1334 TÖRTÉNETI IRODALOM 1334 mények ismeretében az újkori városfejlődés problematikáját érthetőbbé tegye. Ez az áttekintés a régebbi és újabb magyar várostörténeti irodalmon alapszik, az eltérő szemléletű szerzők adatai és megállapításai - esetenként összefüggéseikből kiragadva, némi torzulással - kritikai elemzés nélkül követik egymást. A középkori városok típusait Heinz Stoob terminológiájával határozza meg: a szabad királyi városokat tekintve a valódi, teljes értékű városoknak (Vollstadt) - nyugat-európai mértékkel mérve közép- és kisvárosoknak -, az oppidimokat pedig összességükben nem teljes értékű városoknak (Minderstadt). A magyarországi városfejlődést a nyugat-európai periodizációit követve, minden különösebb indoklás és elemzés nélkül a következő korszakokra bontja: 1. 1250-ig a korai városfejlődés korszaka, 2.1250-1500: a valódi városok kialakulása (ezen belül 1400-1500 a városok virágkora), 3. 1500-1848: későfeudális korszak, amely 1500-1700 és 1700-1848 alkorszakokra oszlik, 4. 1848-1945: a kapitalista városfejlődés korszaka. Ez a periodizáció teljesen megalapozatlan, mert sem az ország történeti fejlődésével, sem a városfejlődés korszakaival nincs összhangban. A kötet második fejezete Magyarország földrajzi, táji tagolódását, illetve közigazgatási felosztását és ennek változásait ismerteti, hogy megkönnyítse a földrajzi és történeti viszonyokat kevéssé ismerő osztrák olvasónak a leíró és elemző résznél a regionális eltérések megértését. A tárgyalás során a városokat az alábbi - a szerző véleménye szerint a földrajzi adottságokat, a történeti fejlődést és a közigazgatási beosztást együttesen érvényesítő - táji tagolásban ismerteti: 1. Dunántúl, 2. Magyar-szlovák felvidék, 3. Alföld, 4. Erdély 5. Horvát-Szlavónország. Ε tagolásnál a városfejlődés szempontjából oly fontos gazdaságföldrajzi, termelési viszonyokat figyelmen kívül hagyta, a kijelölt táji egységeken belül észlelhető eltérő termelési adottságokat és eltérő településszerkezetet (pl. a Dunántúl északi és déli, a Felvidék nyugati és keleti, az Alföld Tiszán túli része) nem vette figyelembe, és így ez a bontás aligha fog kellő alapot nyújtani a városfejlődés tájilag eltérő útjainak és eltérő vonásainak összehasonlításához. Erre még a 19. század végi statisztikai irodalomban használt, általa elvetett hatos tagolás is alkalmasabb lett volna. A harmadik fejezetben kísérli meg a szerző a 18-19. századi városok és városi települések meghatározását, teljes mértékben a települések korabeli (és koronként változó) jogi-közigazgatási besorolásából indulva ki. Jogi státuszuk szerint egyértelműen városnak ítélte a szabad királyi városokat (rövid áttekintést adva állományuk változásáról 1514 és 1848 között), és közéjük sorolta a szabad királyi városi rangot el nem ért 8 püspöki várost is, minthogy az osztrák statisztika és egyes korabeli magyar szerzők is a városok közé sorolták őket. Ily módon a Magyar Korona országaiban a városok számát 1848-ban 72-ben határozza meg. A városnak tekinthető települések kiválasztásának első lépéseként a szerző az oppidumok lehető legteljesebb listáját igyekezett összeállítani az 1720. évi országos összeírás, az 1773. évi Lexicon Locorum, a II. József-kori népösszeírás, és a 18. század végi, 19. század eleji statisztikaiföldrajzi leírások oppidum megjelölései alapján. Noha a különböző céllal készült forrásainak egyenetlenségeit, hiányosságait, sőt ellentmondásait jelzi, végeredményben minden kritikai elemzés nélkül veszi át adataikat, és állapítja meg, hogy 1720 és 1848 között az oppidumok száma csaknem megkétszereződött, s a 19. század közepére elérte a 900-at. Ezek közül véleménye szerint azok tekinthetők városoknak, amelyeket a kortársak különleges privilégiumaik miatt rangban magasabbaknak ítéltek, és általában külön csoportban vagy külön elnevezés alatt tárgyalták. Ide sorolja a 16 szepesi várost, a hajdújász-kun szabad kerületek városait, a szabad katonai községeket, az erdélyi taxás helyeket, valamint az egyéb, egyéni kiváltságot élvező mezővárosokat. Ez utóbbiak kortársi megítélése igen eltérő és szubjektív volt; Deák privilégiumaik ismertetését, összehasonlítását mellőzve fogadja el a különböző szerzők megítélését. így a városnak tekinthető települések közé sorolja a szabadalmas és koronakamarai mezővárosokon kívül a kortársak által jeles, jelentős, nagyobb jelzővel minősített oppidumokat, valamint a Bárándy által polgárvárosnak.minősített mezővárosok közül azokat, amelyek az alábbi kritériumoknak megfeleltek: központi szerepkör betöltése (piachely), 3000-en felüli népesség, az ipar és kereskedelem átlagos aránya (erre nézve semmüyen konkrét adattal nem szolgál), hosszabb városi múlt (civitas elnevezés a 15. század óta), és régión túlnyúló igazgatási szerv jelenléte (megyeszékhely). (Ez utóbbi kritérium sok esetben nincs meg.) A városi települések számbavételét 1848 után a korabeli közigazgatási besorolás alapján a törvényhatósági jogú és rendezett tanácsú városok névsorával egészítette ki, megállapítva, hogy a városok ez utóbbi csoportja nagyjából azonos az előző korszak szabadalmas mezővárosaival, illetve polgár-