Századok – 1981
BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI
1302 BESZÁMOLÓ Még akkor sem, ha - mint a jelen összefoglalóban - ideológiatörténeti és politikai koordináták határozzák meg a tárgyalást, hiszen a kor természettudománya s tudományos megalapozottságú technikája - mint az itt csupán politikusként tárgyalt Szent-Györgyi vagy az Egyesült Izzó példája mutatja — ebből a szempontból is elsőrendű fontosságú. S végül a természettudományok gyors fejlődése a felszabadulás után e nélkül a két világháború közötti alapozás nélkül egyszerűen elképzelhetetlen. Az azonban kétségtelen, hogy természettudományok nélkül a tudománytöréneti fejezet sokkal könnyebben simul a kötet jelenlegi politikatörténeti-ideológiatörténeti kontextusába. A 7. kötet tudománytörténeti kudarca mindenesetre azt mutatja, hogy — a maguk szempontjából — tán okosan jártak el a „nyolcadikosok", mikor meg sem próbálták beilleszteni korukba a természettudományokat. Lényegében a 7. kötet is politikatörténet, de az előbbinél erősebben érvényesülnek benne gazdaságtörténeti, és megjelennek eszmetörténeti szempontok, hisz ezek nélkül aliglia lenne megérthető hazánk története 1890-től 1918-ig, a felbomlás felé siető Monarchiában. A könyv bőven hasznosítja a nálunk s külföldön egyaránt föllendült Monarchia-kutatás eredményeit, teljes ellentétességében ábrázolja az „összecsapásoktól hevült, izgalmas, tragikus és sorsfordító" dráma végkifejletét. Legsikerültebb fejezetei az Előszó szellemes megállapítását juttatják az olvasó eszébe: „Ez a méltán széthullott, de sokáig méltánytalanul alábecsült állam, meglehet, a népek börtöne volt, lia nem is annyira a 20. század középi értelmiségi, mint inkább a 19. század végi polgár szemszögéből, de a modern kultúra melegágya is volt, habár nem a századvégi polgár, hanem a 20. század második felét megért értelmiségi szemében. Ha a népek börtöne volt, a szabad nemzeti fejlődés torlasza, akkor abba, ha pedig az újító szellem melegágya volt, ebbe kellett belepusztulnia." Éppen ezt a Monarchia egészére figyelő, ellentétek interferenciáira érzékeny szemléletet nem sikerült azonban érzékeltetni a tudománytörténeti fejezetekben. A természettudományok, technika és orvoslás — e korban igazán lendületes és színes — fejlődését csupán néhány jelzés érzékelteti, néhány név, s a legnagyobbakhoz hagyományosan hozzátapadt sommázó értékelések (nem is mindig megértett) elismétlése. Lényegesen bővebb és sokkal értelmesebb (a természettudományoknál e korban különben sokkal jelentéktelenebb s szürkébb) társadalomtudományok ismertetése; tán elsősorban azért, mert kitűnő példákat kínálnak a felbomló nemesi liberalizmusból kimerevített „állagőrző" liberalizmus válságának s e válságra jobbról-balról reagáló rangos tendenciáknak a bemutatására. A tárgyalás így értelmet s kereteket nyer, ám óhatatlanul kimaradnak belőle olyan autochton s az említett eszmeáramlatokba nehezen besorolható értékek, mint Fülep Lajos vagy Zalai Béla, s túlságosan nagyvonalúan „preszcientikus faktológia"-ként intéztetnek el — kivált a történet- és irodalomtörténetírás területén — az eszmetörténeti keretbe nem illő jelenségek. Pedig a helytörténetírás, a gazdaságtörténet, a levéltári kutatások, a segédtudományok fejlődése, a néprajz és a nyelvtudomány jócskán termelt olyasmit, aminek nem kell „preszcientikusan" szégyenkeznie Karl Lamprecht példaként felemlegetett „pozitivizmusa" előtt. De el ne túlozzuk a kötet hiányait és hibáit, annál kevésbé, mert nem egyedül tehet róla. Ennek a kornak tudományáról s általában művelődéséről ugyanis jobbadán hiányzanak még az összefoglaláshoz nélkülözhetetlen alapos tanulmányok. Éppen ezt az előnyt élvezik a 6. kötet művelődéstörténeti fejezetei, nem utolsósorban a szerzők - vagy tanítványaik — kutatásainak köszönhetően. Érthető hát, hogy a
