Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

BESZÁMOLÓ 1301 VI. Tudomány, kultúra, irodalom VEKERDI LÁSZLÓ A technika- és természettudománytörténet — hatalmasra nőtt jelentősége miatt — minden ország múltjáról s jelenéről írt részletesebb beszámolóban helyet kap ma már. Magyarország tíz kötetesnek nevezett történetéből sem hiányzik a honi tudomány és technika múltja, de az eddig megjelent három kötetben felfogás, módszer és tárgyalás tekintetében egyaránt erősen különbözően jelentkezik. A legelsőként megjelent 8. kötet még csupán a társadalomtudományokat ismerteti; röviden azt is, de a kötet politikatörténeti jellegét tükröző célratöréssel. A két világháború közötti kor politikai struktúrájának megfelelően a korszak tudományát két jól elkülönülő periódusra osztja: az ellenforradalmi konzervatív neonacionalizmus és a mindinkább jobbra tolódó sovinizmus, illetve az ellene gyülekező antifasiszta tendenciák érvényesülésének korszakára. Hangsúlyozza, hogy a neonacionalizmus „az ellenforradalmi ideológia irracionális alaptendenciájának adekvát kultúrpolitikai megnyilatkozása "-ként köznevelési programjában a racionalizmus elleni „valláserkölcsi" frontnyitást, ideológiájában a „kultúrfölényt"és az irredentizmust, tudománypolitikájában pedig az ezeket szolgáló szakmák fölfuttatását valósította meg. A soviniszta korszak brutálisabb kultúrpolitikájában a kultúrfölény és a valláserkölcsi nevelés helyébe az offenzív „nemzetismeret" — vagy inkább tán nemzetimádat? — lép, ez azonban egyben föl is lazítja a bethleni-klebelsbergi kor „monolitikus" szellemét, s a megnőtt mozgástérben szóhoz juthatnak más tendenciák, köztük a hivatalos áramlatokkal — többé-kebésbé tudatosan — szembehelyezkedők. A kötet lényegében ezeket tárgyalja, részint uralkodó irányzatok -»katedratudomány, szellemtudomány, marxizmus —, részint szakok — elsősorban jog, történet, irodalomtörténetírás, szociológia - szerint. A szakmák kiválasztásában is elsősorban az ideológiatörténet dönt, s így a társadalomtudományok egész égtájai — mint például a nyelvészet, néprajz, ókortudomány, bizantionológia — lényegében kimaradnak. Pedig ez a kor a kiterebélyesedő honi nyélvtudomány nagy kora; és Balassa, Kniezsa, Csüry Bálint, Melich, Zsirai, Németh Gyula, Moravcsik, Pais Dezső nélkül — hogy csak néhányat említsünk a legnagyobbakból — aligha képzelhető érvényes kép a kor társadalomtudományáról. Egyéni teljesítmények említése és értékelése egy üyen summás tudománytörténeti összefoglalásban persze mindig bajos, többé-kevésbé esetleges és könnyen vitatható; de egy Lukács György - Révai József — Szekfű Gyula — Horváth János - Gombocz Zoltán — Laziczius Gyula — Halász Gábor — Szerb Antal — Mátrai László — Szabolcsi Bence — Horváth Barna — Hajnal István — Erdei Ferenc-vonal konstruálása és következetes kiemelése az egyéni teljesítmények értékelésén túl jól tükrözi azt a tényleges fölismerést, hogy a két világháború közötti magyar tudományban elevenen élt a rációra apelláló józanság az irracionális soviniszta tendenciák ellenében. Éppen ebből a szempontból nagy kár viszont, hogy a könyv egyáltalában nem szól a természettudományok, az orvostudomány, a matematika s technika fejlődéséről, holott ezeken a területeken az értelemet kereső és védő tudósi magatartás szép példái lennének sorolhatók Ortvay Rudolftól Szent-Györgyin keresztül Bay Zoltánig és Sántha Kálmánig. A két világháború közötti magyar természettudomány rendkívül magas színvonala olyan aspektusa a kor magyar történetének, amelyről még egy ennél sokkal rövidebb összefoglalásban sem szabadna megfeledkezni.