Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

1280 BESZÁMOLÓ megalakulása, tevékenysége s mindezzel az új hatalmi szervek létrehozása azonban szinte kimarad a kötetből. Pedig 1944 vége nemcsak Szálasi fasiszta diktatúrájának, hanem a felszabadulás kezdetének s az új Magyarország születésének is az időszaka. Itt a csatlakoztatás tehát jobbára a IX. kötet szerzőire vár azon az áron is, hogy a kötet címébe az 1944-es dátum kerül. 3. Az ideológia és a művelődéspolitika néhány kérdése Nem kis gondot okozhatott a kötet szerkesztői számára e kérdéskör elhelyezése az 1918—19-es forradalmak időszakában. Végül is azt a megoldást választották, hogy a polgári demokratikus forradalom művelődéspolitikája, mintegy előzményként, a Tanácsköztársaságnál kapott helyett. Ezzel a megoldással nemcsak Kunfi személye miatt érthetünk egyet, hanem azért is, mert különösképpen az oktatás területén már 1919. március 21-i előtt érlelődtek azok a tervek, amelyeket a Tanácsköztársaság törvényerőre emelt. Jóllehet a Tanácsköztársaság — amint ez a történeti irodalomból kitűnik — messze meghaladta a korábbi demokratikus oktatás- és művészetpolitikai elveket, mégis épített az előzményekre. Emellett az egységes vizsgálatot az a körülmény is indokolja, hogy például az 1918—19-es tanév a két forradalom korára esett, s a „mozgó" tanévben már a Tanácsköztársaság szocialista tartalmú rendelkezéseinek a megvalósítására is csak részben került sor. Az egyházi iskolákat például sok helyütt csak az iskolai év befejezése után államosították, tehát a tanév az egyes egyházak által elfogadott tantervek szerint fejeződött be. A direktóriumok azonban a teológiák működését számos helyen berekesztették, tápot adva ezzel - erről alig-alig írtunk idáig — a vallásos tömegek Tanácsköztársaság elleni hangulata megerősödésének. Mindez természetesen alaposabb elemző munkát igényel, de a problémát megkerülnünk nem szabad, már csak az 1956 utáni jelentős egyházpolitikai eredményeink miatt sem. Az ellenforradalom iskolapolitikáját a jogszabályi rendezés fényében a kötet általában kielégítően tárgyalja. Ismerteti és elemzi a népiskolai oktatásra, a középiskolára vonatkozó legfontosabb jogszabályokat. (Például az 1924, 1934. és az 1938. évi középiskolai törvényeket.) De további kutatómunkát igényel a jogszabályok gyakorlati megvalósításának s a különféle felekezeti, állami és községi iskolákban folyó oktatás szellemének, színvonalának, formáinak a vizsgálata. Itt jegyezzük meg, hogy túlságosan elnagyolt és sommás a különféle, egyházak ideológiájának, a rendszerben játszott szerepének az ábrázolása. Már az is meglepő számunkra, hogy főként csak Bangha Béla és Prohászka Ottokár nézeteit ismerhetjük meg a kötetből, s a katolikus egyházfőkről — Csernochról, Serédiről — alig tudunk meg valamit. A különböző egyházak azonosítása pedig — ebben a relációban — már súlyosabb tévedéseket rejt magában. Hiszen Balthazár Dezső debreceni református püspök például az ellenforradalmi rendszer bázisában jelentős szerepet játszó szélsőjobboldal polgári liberális ellenfelének számított. S jól tudjuk; a kisgazdapárt liberális protestáns papi szárnyát Bethlen kihullajtotta a parlamentből az 1922. évi nemzetgyűlési választások rostáján. A példák sorát bőven szaporíthatnám. Ide iktathatnám az éppen most elkészült egyház- és iskolatörténeti tanulmányunkat is a dunántúli református egyházkerületről és a pápai kollégiumról. Erre most nincs mód, álljon itt csupán a konklúzió: az ellenforradalom és az egyházak viszonyának alaposabb feltárása elkerülhetetlen feladat számunkra.