Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

BESZÁMOLÓ 1275 társadalomtörténetnek ez az eleme sürgősen bekerüljön az oktatás eleddig meglehetősen életidegen anyagába. A szociológia és a történettudomány optimális, tűréshatáron belüli egészséges találkozása valósul itt meg, ahol a szociológia expanziója nem veszélyezteti a történettudományt, hanem egy összetettebb társadalomtörténeti képet eredményez. A * munkásmozgalom-történetet társadalomtörténetként, nem pedig a politikai harc ideológiai vetületeként vizsgálja. Szociológiai fogalomrendszerrel is dolgozik, paraméterei erősen szociológiai orientációjú szemléletre utalnak, a munkásosztályról kialakított összkép ennek ellenére nem tűnik depolitizáltnak. Mégis megkérdezném: a kötet anyagában -összevetve a VI. és VIII. kötettel — vajon kifejezésre jut-e, hogy éppen ez a korszak a munkásmozgalom legaktívabb korszaka, amely az osztálykonfliktusok szempontjából csomópontnak tekinthető? Vajon kifejezésre jut-e az a tény, hogy amíg a 90-es évekig a belpolitika mozgását elsődlegesen az uralkodó osztályon belüli politikai csoportok mozgása határozta meg, addig a 90-es évektől a belpolitika mindennapi mozgását meghatározóan az antagonisztikus osztályellentétek szabályozták. A társadalomtörténettel is összefüggő koncepcionális alapvetés egy esetben tűnik kissé bizonytalannak: nevezetesen a kettős struktúra kérdésében, jóllehet a kettőség, az ipari-kapitalisztikus fejlődés és a feudális viszonyok ellentétezése végigvonul a kötet szemléletén. A kötetnek mégis határozottabban állást lehetett volna foglalnia a szovjet történettudományból is jól ismert kérdésben. A különböző termelési módok elemeinek szimbiózisa aligha veszélyezteti a marxista formációelméletet. A kötet nagy érdeme, hogy szakít a korszak politikatörténet-centrikus, főként a közjogi kérdésre koncentráló szemléletével, s felvillantja a társadalomtörténeti szempontú politikatörténet lehetőségeit. Ε tekintetben a polgári radikalizmus rajza tűnik a legsikerültebbnek. Teljesen újszerű az egyházpolitikai kérdés tárgyalása. Számomra mégsem több feltételezett munkahipotézisnél. Pontosabban: az új értelmezést nem a hagyományos magyarázat tagadásaként, hanem a korábbi, a közjogi ellentétekkel kapcsolatos közelítés lényegi kegészítéseként tudom elfogadni. Itt jegyezhető meg: jelentőségén alul szerepel a református egyház szerepének, államegyházzá alakulásának, a kálvinizmusnak mint magyar vallásnak, mítosznak, az ORLE országosan is jelentős szerepének vizsgálata. A kötet szemléleti újszerűsége és erénye az is, hogy meghatározó történeti személyiségeket nem pusztán ideologikus aspektusból, releváns politikai kategóriák merev értelmezésével vonultat fel, hanem élethű és teljes személyiségmodelleket alkot. A Szapáryról, Wekerléről, Tisza Istvánról és másokról megrajzolt kép mellett Ferenc József portréja mégis szegényesnek tűnik. A császár tradicionalizmusa, konzervativizmusa, koncepciótlansága, fantázianélkülisége aligha vitatható. Az is igaz, hogy előszentesítési jogával csorbította az alkotmányosságot. De: engedett a szükségszerű követelményeknek, a polgárosodást ha ugyan visszafogottan is, de engedte, esetenként legitimizálta. Talán nem volt egyértelműen negatív figura, komplexebb megítélése látszana szükségesnek. Politikai közgondolkodás és politikatörténet ennyire merev elkülönítése indokolatlannak tekinthető, végül is a politikai gondolkodás értékorientálta a politikai gyakorlatot. A polgári pártok közötti értékhierarchiát a modernizáció, a polgári fejlődés kérdésében keletkezett konfliktusok, a polgári fejlődéshez való tényleges viszonyuk alapján kellene inkább megjelölni, azt is vizsgálandó, hogy a Szabadelvű Párt vagy a függetlenségi képviselte-e a kapitalista gazdaságfejlesztés céljait és eredményeit.