Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

6 SZŰCS JENŐ rás (camerarius, tavernicus, cubicularius), pincemester vagy pohárnok (buchario), az élelmezésről gondoskodó szakács és sütő (coquus, pistor), valamint iparűző szolgák, molnárok, állattartó gazdaságokban lovászok, pásztorok, kondások — olykor több tucatnyi szolganép. Az efféle kiterjedtebb szervezet természetesen inkább a nagybirtokra jellemző, s részben már a gazdálkodás másik — terményszolgáltató — szektorába bocsátotta gyökereit. A házi gazdálkodás „tiszta" képlete a kisebb birtokosokra voltjellemző. Egy ilyen kisebb gazdaságot úgy kell elképzelni, mint egy Ipolit nevű úr prediumainak egyikét, ahol egy ekével és nyolc ökörrel két szolgacsalád művelte a földet, egy pásztor 60 marhát és 200 juhot legeltetett, az úr egyik szolgáját .jobbággyá" (jobagio), annak két fiát tárnokokká (tawarnici) tette meg, egy másik felszabadított szolgájának fiait pedig - a többi gazdasággal a kapcsolatot fenntartandó - küldöncszolgálatra rendelte (1212). Az udvarhely, a curia a legtöbb esetben nem is jelentett egyebet, mint a szó szoros értelmében egyszerűen csak az „udvar helyét", a gazdaság központját, ahol földesúri lakóház nem is volt. Az ilyen gazdaságok neve Magyarországon a 11.-13. században általában predium volt, noha nem kizáró jelleggel vagy következetesen. A szó elsődlegesen szabad rendelkezésű, örökölt birtokot jelentett, de a magyarországi latinságban elnyert egy olyan — legalábbis bizonyos „statisztikai" nehézkedéssel érvényesülő árnyalatot, mely a tulajdon „teljességén" kívül magát a földesúri hasznosítás „teljességét" is — azaz az „üzemi jelleget" — kifejezésre juttatta. Egyébként a kor az „úr ekéjéhez tartozó" (ad aratrum domini pertinens) földről beszélt, noha már inkább csak az idő tájt, amikor maga a jelenség visszaszorulóban és sorvadófélben volt. Ha e korai feudális üzemformát a továbbiakban „prédiálisnak" nevezzük, ehhez megvan a kellő forrásszerű alap, az egykorú terminológia némi ingatagságát pedig kiegyensúlyozza az a vitathatatlan előny, hogy nem kell minduntalan hosszadalmas körülírásokhoz folyamodnunk. A prédiális gazdaság diametrális ellentéte a parasztgazdaságnak, hiszen gazdasága itt csak a földesúrnak volt, melyben a paraszti munkaerő egyszerűen „eszköz" szerepét töltötte be. Jellemző módon „parasztnak" maga a kor sem igen nevezte a szolgát. A földesúri alattvalók átfogó számbavételekor az oklevelek még a 13. század második felében is élesen elkülönítik a parasztokat (rustici, villani) nemcsak a szolgáktól (servi et mancipia), hanem a parasztnép ama tömegeitől is, melyek a szolgai jellegtől csak félig-meddig szabadultak meg (libertini, conditionarii). Ha azt mondtuk, hogy a prédiális gazdálkodás a korai feudalizmus tipikus és jellemző üzemképlete, ez nem azt jelenti, hogy akár e struktúrában is kizárólagos. Valójában már a korai időszakban is több forma élt egymás mellett, melyek azon túl, hogy különkülön sajátosan a feudalizmus korai időszakára jellemzőek, egymáshoz képest is bizonyos történeti-tipológiai sort adnak ki, végeredményben pedig egymáshoz való belső arányaik eltolódása révén jelzik a feudalizmus kibontakozásának előrehaladó folyamatát. A prédiális gazdaság ellenpólusán már kezdetben is ott áll a parasztgazdaság — még ha ennek viszonyairól a forráshagyomány természete miatt kevés közelebbit tudunk is. Azok a szabad társadalomelemek, melyek az ezredfordulót követő századokban — mint Európa nyugatibb részein többnyire már az ezredforduló előtti századokban — valamely földesuraság „védelme alá" (sub protectione) kényszerültek, földjüket (vagy annak egy részét) sok esetben megtarthatták. Pontosabban földjük földesúri tulajdon (proprietas) lett, de — akárcsak Európa nyugati részén — „visszakapták" azt birtoklási használatra