Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

1268 BESZÁMOLÓ Deák júliusi vésztörvényszék-tervezetét, melyet Irányi szószerinti másolatban terjesztett elő Debrecenben, a radikálisok eszmei és forradalmi fölényének bizonyítására felhasználni? Miért kell Szemere emigráns magatartását visszavetíteni 1849-re? Sorolhatnám még a miérteket, de hadd ne tegyem. Helyette inkább azt kérdezem, hogy nem lett volna-e célszerűbb azon eltöprengeni, hogy Magyarország gazdasági, társadalmi lehetőségei, a nemzetközi adottságok milyen esélyt adtak az országnak a forradalmi átalakulásra? Nem lenne-e érdemes az áprilisi törvények elvi síkon mozgó elemzésébe olyan gyakorlati szempontokat is bevonni, amilyeneket Deák pendített meg 1848. augusztus 8-án a képviselőházban: „fájdalom, a törvényhozót nemcsak az okoskodás higgadt fonala, hanem az élet és annak körülményei s az emberiségnek sajátságai is vezérlik, és jaj annak a törvényhozásnak, mely oly ideális törvényeket alkot, melyeket az emberi élet naponkint s a tapasztalás minden órán meghazudtol"? ! Nem lett volna-é célszerűbb végiggondolni, hogy mit nyert volna Magyarország a polgárosodás terén, ha a Spira által az emberi becsületességükben is elmarasztalt Batthyány-kormány liberális minisztereinek polgárosító, a nemzetiségieket megbékíteni szándékozó törvénytervezeteiért száll síkra a radikális tábor is, és buzgó szónoklatokkal nem késlelteti sokszor feleslegesen a törvényhozás munkáját? Sommás ítélkezések helyett nem lett volna-e célszerűbb 1848 még feltáratlan, tisztázatlan kérdéseire koncentrálni? Nemcsak Batthyány, Görgey, Nyáry, de a mindenkor kikezdhetetlen Csányi László 1848-as szerepét sem ismerjük, pedig az ő kormánybiztosi jelentéseiből az ország állapotára, a föld népének forradalomhoz való viszonyára, a hadsereg hangulatára, a tisztikar viselkedését motiváló tényezőkre egyformán találnánk bőséges adalékokat. A francia modell alkalmazásának erőltetése mellett sem igen szerencsés 1848 társadalompolitikai, közjogi, nemzeti és nemzetiségi törekvéseit összemosni, és ezek árnyalás nélküli komplexumát szembeállítani az ellenforradalommal, ezen belül is csak az udtar törekvéseivel, már csak azért sem, mert az udvar mögött támogatóként ott áll az osztrák-német polgárság is, amely a magyar forradalom társadalompolitikai célkitűzései előtt szabad út nyitására kényszerítette volna a vele szövetséges ellenforradalmár dinasztiát, de szembefordult minden, a birodalom hagyományos egységét lazító törekvéssel. 1848/49 politikusainak eszméit nemcsak egymással, egyszer illenék már a korabeli magyar valósággal is összemérni. Eltöprengeni azon, hogy miért nem hozott felszínre ez a forradalom egy új politizáló garnitúrát, miért csak néhány katonai tehetséget. 1848—49-ről olvasva, hosszabb idő óta folytonosan visszatérő gondolat foglalkoztat: a legalapvetőbb számvetést sem végeztük még el a forradalom kutatásával kapcsolatban. Berend T. Iván és Ránki György a közép-kelet-európai országok, népek 19. századi gazdasági helyzetét elemezve, meggyőzően bizonyították, hogy ennek a térségnek a gazdasági fejlődése nem modellezhető a nyugat-európai gazdasági fejlődéstípusok mintájára. Ha ez a megállapítás igaz, éhből szükségszerűen le kell vonni azt a következtetést a politikai történettel foglalkozóknak is, hogy a kelet-európai, így a magyar polgári forradalomra sem alkalmazható a francià polgári forradalom modellje maradéktalanul. Finomítani, árnyalni kell azt, esetleg teljesen új modellt kell alkotni. Ennek megalkotása előtt azonban még számos feladatot el kell végezni. Az elsődleges forrásokra koncentráló kutatással föl kell tárni a szabadságharc katonai vezetésének társadalmi, politikai és ideológiai arculatát, a forradalmi hadsereg társadalmi összetételét, a „föld népének" viszonyát a forradalom és szabadságharc egyes periódusaihoz. Meg kell vizsgálnunk —