Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Hermann Zsuzsa: Egy pénzügyi tervezettől a Hármaskönyvig (Werbőczi és a paraszt háború 108/I
122 HERMANN ZSUZSA „Gyulai János és társai 60 000 forintot adhatnak Ernuszt Zsigmond pécsi püspök hagyatékából." Werbőczi szavaihoz mindenekelőtt az a kommentár kívánkozik, hogy Ernuszt Zsigmond hagyatékának végrehajtója a püspök két familiárisa, baranyai alispánja, Gyulai János és Mesztegnyői Szerecsen Lajos volt. Kilenc esztendővel a püspök halála után, 1514. április 2-án, az országgyűlés tizenötödik napján és annak helyén, Rákos mezején a nádor és az országbíró — nem éppen szokványos, ha nem is példátlan módon — közösen állított ki egy terjedelmes oklevelet. Szólt pedig ez a következőkről: A március 19-én Rákos mezején megnyitott országgyűlés alkalmával, az ott jelen levő nádor és országbíró elé járult panaszával Gyulai János és Mesztegnyői Szerecsen Lajos fia, János, az utóbbi beteg apja helyett és nevében. Amiatt panaszkodtak, hogy a király nem szakít időt az Ernuszt Zsigmond hagyatékáról készített számadásaik felülvizsgálatára, jóllehet éppen tőle kaptak utasítást az ismételt számadásra. Gyulai János és Szerecsen Lajos ugyanis korábban elszámolt már a hagyaték egészéről is és benne arról a 32 000 forintról is, amelyet az elhunyt pécsi püspök a végvárak restaurálására és megerősítésére rendelt, s a király a számadással teljesen megelégedve, írásban nyugtázta azt, „őfelsége most mégis, ismeretlen okból (talán a prelátusok és bárók új határozatától indíttatva)", arra szólította föl a panaszosokat, hogy „a jelenlegi országgyűlésen a prelátusok, bárók és a nemesek közössége előtt" újból adjanak számot a hagyaték egészéről és a nevezett 32 000 forintról. A panaszosok készek voltak a számadásra, de hiába kérték ismételten, hogy a király, a prelátusok és a bárók elé járulhassanak, azok napról napra halogatva, mind ez ideig elutasították fogadásukat. Ez mélységesen aggasztotta a panaszosokat, hiszen idestova véget ér az országgyűlés, elintézetlen marad ügyük, amellyel tovább zaklathatják őket, sőt ha meghalnának, még utódaikat is. Panaszukkal ezért az országgyűlésen megjelent nemesekhez fordultak, és „előbb letéve eléjük a végrendelet egészéről s a nevezett összegről készített jegyzéket", arra kérték őket, hogy maguk is nézzék azt át, s egyúttal küldöttségük útján igyekezzenek a felülvizsgálatra a királyt, a prelátusokat és a bárókat rávenni. A nemesek Jogosnak és törvényesnek" tartván a kívánságot, küldöttséget menesztettek a királyhoz, a delegáció azonban dolgavégezetlen tért vissza, mert - miként jelentették -„a királyi felség a prelátus és a báró urakkal együtt jelenleg az ország temérdek ügyével foglalatoskodva, nem tudja a számadásokat átvizsgálni". Mindezt igazolandó, .jogaik biztosítására" állították ki az oklevelet a panaszosok részére. Igyekeztem hűségesen tolmácsolni az oklevél szövegét, bevallom azért is, mert nagyon szemléletesen világít be egy királyi tanácsülés és a vele párhuzamosan zajló országgyűlés viszonyába, menetébe. Méghozzá arról az országgyűlésről ad hírt, amelyről mindössze az volt ismeretes (a velencei követ jelentéséből), hogy azt 1514. március 19-re meghirdették.2 9 De elsősorban természetesen azt kívántam meggyőzően demonstrálni a szöveggel, hogy a hagyaték ügyében egy régen lezárt ügyet bolygatott meg a király, az országgyűlés előtt valaminő „ismeretlen okból" a számadások revízióját elrendelve. Amely ok mégsem lehetett egészen ismeretlen az oklevél tényleges (vagyis nem a szövege élén szereplő) kiállítója, megszerkesztője és feltételezhető megfogalmazója előtt. Ez a személy ugyanis maga Werbőczi volt. A hozzá vezető áruló nyom az oklevél szövegének lelőhelye: szavait az ítélőmester irodájában készült formuláskönyvbe másolták, a 2 9 Magyar Történelmi Tár. 24. 1877. 247.
