Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Glatz Ferenc: Számvetés (Eredmények; tanulságok a Magyarország története eddigi munkálataiban) 1244/VI

1252 BESZÁMOLÓ eredeti célkitűzésével ellentmondásba is kerülve — támogatta, ösztönözte, akár a határidők betartásának rovására menő új anyagfeltárásokat. De ebbe az irányba vitte a munkálatokat — talán függetlenül az elvi megfontolásoktól is — a szerzők történetírói gyakorlata. Hiszen mindegyikünkben — szerkesztőkben, szerzőkben egyaránt - kimondatlanul is élt a meggyőződés: ez a történeti összefoglalás a magyar történelem legnagyobb eddigi szintetizálása, a következő évtizedekre is mértékadó összefoglalás, tehát megalkotásánál szembe kell néznünk a korábbi nemzedékek eredményeivel, s egyben újra is kell vizsgálni munkáikat. Ez az újravizsgálat mutatott rá arra, hogy a korábbi művek újra és újra már sokszor kitaposott ösvényen haladva, szinte ugyanazon forrás-interpretációkból származó ténybázist, sőt ugyanazon levéltári állagokat használtak műveikben: kiderült, egyes témák vonatkozásában, hogy a 19-20. század fordulóján tetőző és a megelőző évtizedekben sokszor nem kellően méltányolt forrásfeltáró „láz" óta történetírásunkban néhány történeti-politikai szempontból kiemelt tematikától eltekintve nem történt nagyobbszabású kísérlet a magyar történelem adatbázisának felfrissítésére; és a marxista történetírásnak is önkritikusan kell azt az álláspontot felülvizsgálnia, amely a forrásfeltárást, forráskiadást nem tekintette teljes értékű tudományos teljesítménynek. Hogy mennyi historiográfiai és módszertani tapasztalatot halmozott fel ez az elsődleges forrásanyagokig hatoló újravizsgálat mai történetírásunk részére, milyen ma is élő hibáinkra figyelmeztethet bennünket — az majd nyilvánvalóan a tizedik kötetben, a magyar történetírás történetét tárgyaló részben kap helyet. Az elkészült kéziratok és a megjelent kötetek azonban már tanúsítják, hogy az új forrásanyag, illetve a forrás- és tényanyag részletekbe bocsátkozó újragondolása, szempontok halmazát ébresztette. Ismét megfigyelhettük a tudománytörténetből jól ismert jelenséget: a szaktudomány bizonyos módszertani eljárásai, kutatási alapelvek, új történetfelfogás beivódása a történetírói gyakorlatba, időbelileg csak rendkívül elhúzódó folyamatossággal történik, s tematikailag is rendkívül szórtan. Mindaz a már készséggé vált tudásanyag, a történelem új látásmódja, ami az utóbbi évtizedek kutatásai során egyes részmonográfiákban, tanulmányokban már megmutatkozott, most, a történelmi fejlődés teljességének megragadására szükségszerűen törekvő összefoglaló írása közben vezethet igazán a történeti kép egészének újrafestéséhez, ugyanakkor a kutatásokból születő rész-megállapítások, következtetések szemléletté érlelődéséhez. Ki tudja, meddig kellett volna várnia történetírásunknak például a termelési eljárások és a régészeti anyag szembesítésére a magyar őstörténet-kutatás eddigi, ismert eredményeivel, vagy a tatárjárás utáni 13. századi telepítéspolitikának, magának az újjáépítő király egyéniségének új fénybe helyezésére, ugyanígy a 16—17. századi magyar társadalomtörténeti fejlődés környezetébe ágyazott függetlenségi törekvések, a bécsi udvar 17—18. századi magyarországi politikája nemzetközi hátterének megvilágítására, de ugyanúgy az 1840-es évek udvari politikájának nemcsak magyar, hanem birodalmi szempontú vizsgálatára, a századeleji társadalom életében az ízlés, divat szerepének megmutatására, az életmód-kutatások történészi interpretálására - ha az illető szerzők nem veszik „revízió" vagy legalábbis kontroll alá az eddigi szakirodalom forrásbázisát, bizonyító eljárásait, gyakran több évtizede érintetlenül hagyott s megoldottnak látszó kérdéseit. #