Századok – 1981
BESZÁMOLÓ - Glatz Ferenc: Számvetés (Eredmények; tanulságok a Magyarország története eddigi munkálataiban) 1244/VI
BESZÁMOLÓ 1251 bavéve talán első helyre kívánkozik a mai marxista történetírás egyik legfeszítőbb, elméletileg is tisztázásra váró kérdése: a forrásanyag és a történeti kép viszonya. Időszerű és kétségtelenül sok tanulságot adó vállalkozás lenne összehasonlítani: a szocialista országok történetírásában milyen úton-módon erősödött meg a marxizmus, hol, milyen nehézségekkel kellett szembenézni, s hol, milyen megoldások születtek. Csak ennek során derülne ki, vajon általános, vagy pedig a magyarországi helyzetben gyökerező sajátosság-e a marxizmus térhódításának első időszakában az eseménytörténeti anyag, valamint történetfelfogásnak alaptézisei szembesítésének elégtelen volta. S az ezzel párhuzamos módszertani jelenség: a történeti ábrázolásban teoretikus elemek, koncepcionális kifejtések és a történeti elbeszélés egyensúlyénak megbillenése. Kezdetben, a felszabadulás után érthető okokból a marxista történészek elsősorban arra törekedte, hogy kifejtsék és elismertessék a marxizmus elméleti-ideológiai tanításait. Eredményeik historiográfiai jelentőségűek voltak. Ez a történetírói gyakorlat nemegyszer a magyarázat nélküli értékelésekre koncentrált, megfeledkezve a történeti elemzés egyik alapkövetelményéről, a konkrét tényanyaggal való állandó szembesítésről. A feldolgozásbeli módszertani egyoldalúság mellett ez arra is vezetett, hogy a történést gyakran puszta logikai konstrukcióba kényszerítettük. A történeti bizonyításban az általános tételekből történő deduktív levezetés elhatalmasodása nem engedett kellő helyet az eseménytörténetnek, mint a történeti bizonyítás alapanyagának, a történeti előadásban pedig a történeti elbeszélésnek. Ezt az ellentmondást oldotta, de végérvényesen nem szüntette meg a 60-as évekbéli fejlődés sem. Történetírásunk egészét tekintve, a késői historiográfus majd bizonyára minőségi változást fog látni ezen évtized és a korábbiak összevetésekor. És ez a változás, előrelépés megfigyelhető lesz a történetírói módszerek területén is. Mégis folyóiratainkat, azonos korszakokkal foglakozó monográfiáinkat tanulmányozva felfedezhetik majd a módszertani diszkrepancia új formáját is, azt, hogy az elméleti, nagy ívű általánosításokat adó tanulmányok, valamint a nagy számban született anyagfeltáró, szinte csak az események elmondására koncentráló írások nem állnak harmonikusan összhangban. A· szerkesztőség vezetői ezért kezdettől hangoztatták, hogy az új történeti szintézis egyik metodológiai alapelve az elbeszélő történet és a megfelelő szintű általánosítások, a. tények és a következtetések összhangjának helyreállítása a magyar történetírásban. Ennek az elvnek követése szükségszerűen vezet a forrásbázis és megrajzolandó történeti kép viszonyának kérdéséhez. A munkálatok megindulásakor „a meglevő ismereteink összefoglalását" állítottuk a szerzők feladatául. Ebben a célkitűzésben az a praktikus törekvés nyilvánult meg, hogy minél gyorsabban készüljenek el a kéziratok. (Természetesen benne rejlett ebben a korábbi eredményeink optimista megítélése is.) Ez a feladatállítás azonban — mivel nem számolt a magyar történetírás ténybázisának számottevő kibővítésével, a forrásanyag lehető legteljesebb újravizsgálatával —, szükségszerűen szembekerült a fentebbi metodológiai elgondolással. Még az első szerkesztő bizottsági ülésen hangot kapott olyan álláspont is, amely szerint a szintézis egyik legfontosabb funkciója: a polgári történetírás már feltárta forrásanyagot marxista szemmel átértékelni, s új forrásfeltárásokba most nem bocsátkozni. A másik álláspont éppen a magyar történetírás akkori helyzetéből kiindulva hangsúlyozta a korábban elhanyagolt forrástanulmányok elvégzését, mintegy a szintézis „előtanulmányai"-ként, s azt, hogy éppen a széles és alaposan feldolgozott - a korábbi történetírásnál is behatóbban, módszeresebben is feldolgozott — forrásbázis lehet csak a modern marxista szintézis alapja. A szerkesztő bizottság kezdettől fogva - talán saját 11*
