Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Glatz Ferenc: Számvetés (Eredmények; tanulságok a Magyarország története eddigi munkálataiban) 1244/VI

1246 BESZÁMOLÓ túlságosan kis egységekre bontották szét. A historiográfiai tapasztalatok is azt mutatták, hogy a túl nagy szerzői gárdával dolgozó összefoglalók elkészítése — paradox módon — jobban elhúzódik, mint a kevés szerző által írottaké. Nem is szólva arról, hogy a sokszerzős munkák az egységesség tekintetében mindig hagynak kívánnivalót maguk után. Ezeket a korábbi észrevételeket ma, visszagondolva a megjelent kötetek előkészítésére, kiegészíthetjük még azzal is: a túl sok szerző már elkészült szövegein a szerkesztőknek gyakran többet kell dolgozni, mint maguknak a szerzőknek (kimaradt részekkel kiegészíttetni azokat, a sok felfogást, írásmódot, stílust egységesíteni). S ha a szakmai közvélemény számára kielégítő is, hogy a megírott korszak szinte minden specialistája részt vehetett a megírásban, az olvasó, a szerkesztők nagy fáradozásai ellenére sem kap olyan szép, egységesen gördülő szöveget kézbe, mint a kevesebb szerzővel készülő köteteknél. A szerzők ilyen széles köre azután lényegesen befolyásolja — és befolyásolta — az elkészülés határidejét, a tervezhetőséget is. Már az első határidők (1971, illetve 1973) túllépései felliívták figyelmünket a tudományos alkotómunkának a tudománytörténetből egyébként jól 'ismert sajátosságára: a kollektív vállalkozások olyan típusa, amely önálló, egyéni munkák sokaságára alapozódik, rendkívül nehezen tervezhető. Hiszen ha csak tudományágunk eddigi összefoglalási kísérleteinek példáinál maradunk, fel kell tennünk a kérdést: vajon lehet-e előre tervezni a különböző szerzők egészen eltérő munkaütemét, kutatási-feldolgozási módszereik meghatározta problémaérlelő készségét, íráskészségükön túl az egyszerűen fizikumukkal, pszichikumukkal is szoros összefüggésben álló expeditívségüket, fogalmazási sebességüket? Vagy mennyire lehet a tervezésben figyelembe venni a személyiségenként különböző, egymástól eltérő történetírói logikát? Azt, hogy a történészi gondolkodás, az anyaggyűjtés, verifikálás, konklúzió stb. szakaszait különböző ütemben, nem is azonos sorrendben járja be. Míg az egyik típus — függően természetesen a konkrét tudásanyagtól (a téma kutatottságától és az egyéni ismeretanyagtól) is — már a kutatás első fázisában felvázolja a főbb összefüggéseket, addig lehet, hogy a másik csak több monografikus elemzés után jut el ugyanolyan szintű általánosításokhoz, jelen esetben a szintetizáló összefoglaláshoz. S azt is tudjuk: határozottan már csak nem is állíthatjuk, hogy egyik vagy másik gondolkodási mód hoz mélyebb, árnyaltabb megállapításokat a tudomány számára . . . Sőt! Azt is tudomásul kellett vennünk, hogy munkánk tervezhetőségét — éppen nagymértékben individuális jellegéből adódóan — hátráltatja vagy egy egész kötet készülését gátolhatja olyan mindenkori „emberi tényező", mint betegség, vagy a teljesítőképesség vagy éppen a pozícionált, kvalifikált kutatóink „túlvállalása". Amennyiben nehézséget jelentett és jelent a szerzők sokféle egyénisége, alkotóképessége a kéziratok elkészítésekor, annyi szakmai hasznot hozott ez a szerkesztő bizottság rendezte előkészítő üléseken és az elkészült kéziratok vitáin. Az ún. előkészítő vitaülések közül — ahol az egész sorozatot, vagy egy-egy korszakot, illetve adott tematikát érintő koncepcionális kérdések kerültek napirendre — kétségtelenül a periodizációs, illetve a sorozat koncepcionális egységéről rendezett viták nyújtottak a legtöbb szemléleti szempontot a magyar történelem egészének újragondolásához. A kötetekre tagolás egyes korszakoknál kézenfekvő volt: a sorsdöntő történelmi események maguk kínálkoztak köteteket elválasztó periódus-határként. Nem jogtalanul merül fel azonban mindjárt a kérdés: vajon a marxista történetírás, amelyik állítja a történelemben a gazdasági-társadalmi folyamatok meghatározó jellegét, megmaradhat-e a