Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Hermann Zsuzsa: Egy pénzügyi tervezettől a Hármaskönyvig (Werbőczi és a paraszt háború 108/I

WERBÖCZI ÉS A PARASZTHÁBORÚ 117 szen mire ehhez a javaslathoz értünk, már megtanultuk, hogy a szászoknak egészen más módon kell hozzájárulniuk a királyi jövedelmek növeléséhez. Például a sóadóval. Lényegében a szászok ellen irányult e frappáns ötlet, jóllehet a javaslat „a szászoktól, jászoktól, kunoktól és a király többi jobbágyától" kívánta behajtani só fejében az egyforintos adót.1

3

Csakhogy technikailag az ötlet kizárólag az erdélyi sóbányák (nevezetesen a vízaknai bánya) szomszédságában lakó szászoknál nem látszott kivihetetlennek. Elméletileg nem kellett volna egyebet tenni, mint elrendelni, hogy a szá·. szok ezentúl fizessenek azért a sóért, amelyet éppen földrajzi helyzetükből következőleg, ősrégi privilégiumaik és az azokból kifejlődött szokás alapján ingyen — vagy csaknem ingyen — kaptak.1

4

Ε csekélyke elméleti lépés máris 25 000 forintot gyümölcsözött volna, körülbelül annyit, amennyit a szászok ez időben évi rendes és rendkívüli adóként a királynak valójában fizettek. Megtoldva egy további, 100 000 forintot érő elméleti lépéssel, már a szászok fedezhették volna az uralkodó valóságos bevételének csaknem egészét. Csupán követni kellett volna a tervezet alkotójának a példáját: szemet hunyni a szászoknak ekkor már három vették bérbe. (Archiv Jud. Sibiu. Szász nemzeti lt. II. 626, IV. 5, 32, 45, 80. A levéltár anyaga fényképen és filmen a Magyar Országos Levéltárban.) 13

Kubinyi András hívta fel a figyelmemet arra, hogy a sóval rekompenzált adóztatásra a tervezetet megeló'zó'en is történt már kísérlet, éspedig - miként ezt egy sajnos publikálatlan előadásában tárgyalta - Mátyás idejében, 1474-ben, a király távollétében tartott országgyűlésen. Ez a diéta azzal a feltétellel szavazta meg a jobbágyportánként egyforintos subsidiumot, hogy ennek fejében ki-ki jobbágyportáinak arányában részesül az Erdélyben és Máramarosban termelt sóból. (A dekrétum szövege: Magyar törvénytár. Millenniumi emlékkiadás. 1000-1526. 372-379., a határozatok utólagos királyi jóváhagyása: Kovachich, M. G.: Supplementum ad Vestigia ... 2. torn. 238-240. és Kovachich, J. N.: Sylloge ... 1. tom. 219-220.) Meglehet, hogy Werbőczi ebből - vagy hasonló tervekből -merítette az ihletet, mégsem tartom jogosultnak őt a szellemi atyaságtól, ötletét a frappáns jelzőtől megfosztani. Nézetem szerint,javaslata és az 1474. évi határozat között az analógia inkább formális (eltekintve attól a valóban közeli rokonságtól, hogy alapjaiban mindkettő irreális volt), a különbség viszont lényegbe vágó. A dekrétumban a király „rendkívüli" jövedelméről intézkedtek, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy az adót - sóért vagy anélkül - ez egyszeri alkalomra szavazták meg (13. tc.). A subsidium ellenében só követelésével az országgyűlés voltaképpen (egyébként ugyancsak ötletesen) kompromisszumos megoldást talált az adó megtagadása és megszavazása között. Nem utolsósorban pedig a sót, a subsidium jellegének megfelelően, természetesen nem az adófizetők - tehát a jobbágyok -kapták volna, hanem azok, akik az adót a jobbágyaiktól behajtott jövedelmük rovására a királynak felajánlották. Werbőczinél, mint láttuk, egész másról volt szó: ő az uralkodó „rendes" jövedelmét kívánta növelni oly módon, hogy a ,.király jobbágyait" rendszeresen a só megvásárlására, vagyis a só fejében évente ismétlődő adózásra kötelezik. '"Már az 1224. évi Andreanumban is „régi szabadságuk alapján" engedélyezte a király a szászoknak, hogy évente háromszor nyolc napig szabadon válthassanak be törmelék sót (sales minutas). (Marczali H.: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Bp., 1901. 147.)— 1458. november 20-án Mátyás arra utasította sókamaraispánját és annak vízaknai alkamarásait, hogy a szászoknak az év három nagy ünnepén adjanak törmelék sót, mert ez őket régi - I. Károly és I. Lajos királyok idejétől élvezett — joguk alapján megilleti. (Archiv Jud. Sibiu. Szász nemzeti lt. IV. 142.) — Werner György 1552-ben így írta le a kialakult szokást: A szászok szekereikkel a vízaknai sóbányához mennek, és ott kerekekként, valamint a szekereket húzó állatokként 4-4 forintot fizetnek, majd annyi sót raknak a szekerekre, amennyit azok tartani s az állatok elhúzni képesek. Ha a teher súlya alatt a szekér még a bánya határain belül eltörik, akkor a kamarás a szekeret és az állatokat is elveheti. (Engel, J. C. i. m. 2. Th. Halle, 1798. 35.)