Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Hermann Zsuzsa: Egy pénzügyi tervezettől a Hármaskönyvig (Werbőczi és a paraszt háború 108/I
116 HERMANN ZSUZSA kincstartókként — kaptak is. Hogy érzésem nem alaptalan, arról akkor győződtem meg, amikor a köznemesség szó szinonimájaként a kisnemesség kifejezéssel találkoztam, például egy ilyen mondatban: „A kisnemesség ez idő alatt elsősorban a királyi tanácsban megszerzett helyek megtartására törekedett..." (A királyi tanácsba „ez idő alatt", vagyis a parasztháború után (és előtt) kizárólag egregiusok kerültek be.) Ε tanulmány egyik további fejezete Werbőczinek azzal a kéziratával foglalkozik, amelyben — többek között — az elzálogosított királyi javak visszaváltását követelte. Ez az írása, éppen e követelés nyomán az 1518-as esztendő hatalmi harcainak sűrűjébe vezet. Itt azonban, pénzügyi tervezetét vizsgálva, nem kell őt az aktuális politikai küzdelmek porondjára kísérnünk: ezek a javaslatok nem a birtokos osztály belső ellentéteire terelik figyelmünket. A tervezetből sem hiányzik ugyan az urak ellen irányuló él, hiszen alkotója hallgatólagosan feltételezte, hogy a valójában náluk elzálogosított kamarák, harmincadok és várak jövedelmét a király kapja. (Amiben a legérdekesebb az, hogy a harmincadok között megemlítette a trencsénit is, amelyet a Jagelló-kor elejétől a végéig megingathatatlanul saját tulajdonuknak tekintettek a Szapolyaiak, közöttük János, erdélyi vajda, a nemesség alkalmi szövetségese, akinek 1511 és 1515 között Werbőczi, mint erdélyi ítélőmester közvetlenül alá volt rendelve.) Sőt, amennyire a kézirat esetleg elveszett lapjának tartalmára következtetni lehet és illik, elsősorban alighanem ebben az irányban kellene tapogatódzni. Ha létezett ilyen lap, talán az elzálogosított királyi várak, birtokok szerfölött hiányos, illetve hiányzó felsorolása folytatódott rajta, és az sem lehetetlen, hogy ott a szerző a zálogok visszaváltásának kérdésére is kitért. Ez sem változtatna azonban a hangsúlyon, azon, hogy Werbőczi javaslatai nem annyira az uraknak (vagy egyes uraknak), mint a „király jobbágyainak" a rovására óhajtották rendbe tenni az uralkodó pénzügyeit. A királynak közvetlenül alávetett szolgáltató rétegek az előző századokban külföldről jött telepesek közül kerültek ki. Róluk írva tehát Werbőczi szükségképpen egyúttal a nemzetiségek helyét és helyzetét is feszegette - ne firtassuk egyelőre, hogy mennyire volt ennek tudatában. Mindenesetre sorra vette valamennyit: szászokat jászokat, kunokat, zsidókat, és gondolt a román jobbágyokra is, akiket pedig már csak a juhötvened szolgáltatása kapcsolt közvetlenül a királyhoz. Gondja volt mindnyájukra, érdeklődésének középpontjában mégis kétségkívül a szászok állottak, a „király jobbágyai" közül azok, akik tényleges helyzetük alapján legkevésbé voltak jobbágyoknak tekinthetők. Legkevésbé sem jobbágyokként lépnek elő maguknak a javaslatoknak egyikéből sem, igaz, nem annak szavaiból, hanem mély homályba burkolt hátteréből. „Ha a nagyszebeni cementumot és a huszadot jól kezelik, és hűséges emberre bízzák ..." Aki valamelyest járatos volt a kérdésben, megértette e szavak jelentését: el kell venni e jövedelmi forrásokat azok bérlőitől, Nagyszeben és Brassó városoktól, illetve e szász városok elöljáróitól. Nem hiszem, hogy érdemes volna vitába szállni Werbőczivel, nekiszegezve a kérdést: vajon „egy idegen, esetleg németül sem tudó királyi tisztviselő" jobban kezelte volna-e akár a cementumot (és az azt magában foglaló nagyszebeni kamarát), akár a szász városokban szedett huszadot, mint a szász patrícius, aki „a teljes szász közigazgatási gépezetet fel tudta használni" ez intézmények működéséhez.1 2 Nincs értelme a vitának, hi-12 Kubinyi Α.: A nagyszebeni pénzverde 1524-ben. Numizmatikai Közlöny. 56-57. 1957-1958. 20-21. - A Nagyszebenben és Brassóban szedett huszadot e városok évi 7000 forintért
