Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Ormos Mária-Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól 1136/VI
» 1186 ORMOS MÁRIA-INCZE MIKLÓS megy. A metamorfózis lényege nem a részletekben, hanem abban áll, hogy most már tisztán megfogalmazódik a programban az olasz fasizmusnak éppen az a lényege, ami társaival — olyannyira eltérő kezdetei ellenére — végül is összeköti. Világosan kifejezésre jut a nemzeti totalitás, ami totális állam után kiált. „A Nemzet nem az élő egyének egyszerű összessége, s nem is a pártcélok eszköze, hanem organizmus, amely meghatározhatatlan, számtalan generáció sorát foglalja magába, generációkét, amelyeknek az egyének csupán múló részei; ő a faj minden anyagi és spirituális értékének legmagasabb szintézise." A nemzet mint végső szintézis leszögezése után a program kimondja, hogy „Az Állam a Nemzet jogi inkarnációja", amely állam nyilvánvalóan csakis „szuverén" lehet, s legfőbb feladatai közé tartozik, hogy „a nemzeti tradíciók, a nemzeti érzés, a nemzeti akarat féltékeny őre, védelmezője és propagátora legyen". A továbbiakban már magától értetődően rendelődik alá e szempontoknak belpolitika, külpolitika, iskolapolitika és így tovább. A hatalomralépést megelőző utolsó év során az ideológiában nagyjából az történik meg, ami a hatalmi kompromisszum szempontjából a monarchiával szemben (és részben a Vatikánnal szemben is) elengedhetetlennek mutatkozik. A nemzeti totalitás inkarnációja, az állam végül — éppúgy, mint gyakorlatilag — elméletileg sem konstituálhatja magát totálissá. Eléggé hosszú, végeredményben csak 1928-ban visszavont engedményt jelent ez a parlamentarizmus javára, amit a fasizmusnak csak egy már-már létét is veszélyeztető súlyos válság után sikerül kiküszöbölnie, és soha vissza nem vonható engedményt a vezérelv alkalmazásában: a monarchia alkotmányos jogainak fenntartását (aminek 1943-ban a rendszer felszámolásában nagy szerepe lesz) és engedményt az önálló vallási befolyás s végeredményben az egyház gyakorlati befolyásának fenntartásában is (különösen az 1929-es lateráni egyezmény megkötése után). Az 1922-1928-as újabb átmeneti szakaszban mégis kikristályosodik a fasizmus ideológiája. A nemzeti totalitás további megfogalmazásához és dogmatizálásához nagymértékben hozzásegítenek az 1923-ban formailag is csatlakozó nacionalisták, nem kizárólag a végső elv, de az ennek alárendelt további következtetések: osztály- és csoportérdek alárendelése, a nemzeti egységet mintegy megvalósító és a külön-osztályérdeket, osztályharcot kiiktató korporativizmus, az olasz expanzió elméleti megalapozása szempontjából. Nagy szerep jut e fogalmazó munkában a fasizmushoz csatlakozó volt liberális Gentilének is. Mussolini ideológiája6 5 — a náci típusú ideológiákkal szemben — ha olykor a fajt mint létezőt említi is, ha a vezér maga egyszer-máskor meg is enged magának antiszemita kirohanásokat — sosem fut be a fajelméletbe. Ideológiailag tulajdonképpen még akkor sem, amikor 1938-tól kezdve német nyomásra restrikciókat alkalmaz a zsidókkal szemben. Ugyanakkor nem fejlesztett ki soha valami önálló misztikát újpogányság vagy egyéb formában, sőt azt sem kísérelte meg, hogy egy másféle eredetű misztikára ráépüljön. Ennek okát magából a fasizmusból aligha lehet feltárni. Az ok valószínűleg az egész olasz kultúrhagyományban és mentalitásban rejlik. A faji gondolatnak Itáüában nincs gyökere. Ugyanakkor a fennálló hitvilággal másikat szembeszegezni a hitében, sőt részben életvitelében is katolikus Olaszországban reménytelen vállalkozásnak tűnhetett a pragmatikus Mussolini szemében. Annál is inkább, mert a Vatikán ebben az országban nemcsak a nemzetközi ka-65 A már kifejlett, megállapodott és rendszerezett elvekre nézve Mussolini: Le fascisme. Doctrine, Institutions, Denoël et Steele. Paris, 1933; Emil Ludwig: Colloqui con Mussolini, Milano, 1950 (1. kiadás 1932-ben).
