Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 5 ban lakott. Az egyház megengedte, hogy saját szolgái az egyház ökreivel megművelt föld termésének megszabott harmadát feléljék (I. Esztergomi zsinat, 67), bár többnyire valószínűleg csak a munkaerő fenntartásához szükséges élelmet kapták meg. A szolga emberi személyiségének elvi elismerése nem jelentette akár vád- és tanúképességének elismerését sem, mert a szolga nem tartozott a „népbe", a gens monarchiae keretei közé (István I, 20) - mai fogalmak szerint az „emberi társadalomba". Az archaikus jogszemlélet világosan meghúzta a határvonalat a gazdálkodás és a jogképesség összefüggése mentén: tanú csak az lehetett, akinek saját ekéje volt (Kálmán I, 26). A szolga a birtoknak és a gazdaságnak még a 13. században is éppúgy egyszerű „tartozéka" volt (pl. predium cum servis, libertinis et ceteris pertinentiis 1221), mint akár az az ökrös ekefogat (aratrum bovum), mellyel a földet megművelte. A szolga tulajdonképpen e struktúrában is „rab" volt, melyet urának közegei „őriztek" (ha megszökött, az elbitangolt jószággal együtt „szedték össze"), csupán a jelzett árnyalati különbségek és az antik ragszolgatartástól való megkülönböztetés indokolja, hogy egyszerűen szolgákról beszéljünk. A gazdaságok, melyeknek ilyenformán az emberi munkaerő is pusztán ingóságai és fogyóeszközei közé tartozott, voltaképpen kezdetleges és archaikus jellegű majorságszerű telepek, földesúri mezőgazdasági üzemek voltak. Jellegükben mindenesetre közelebb álltál·. ? későrómai rabszolgatelepekhez, mint a kései feudalizmus látványra hasonló, de jobbágyi robottal és — nem „rabszolgai" státusú — házi cselédséggel, béresekkel működő földesúri majorságaihoz. Nagyságukban is az előbbiekkel tartottak rokonságot. Három-négy ekével és ökörfogattal dolgozó gazdaságnál nagyobb nem is fordul elő a forrásokban. Minthogy egy ekéhez és 8—10 ökörhöz szabályszerűen hol két, hol három szolgacsaládot osztottak be, a legnagyobb ilyen gazdaságok szolgai állománya 6—12 család, azaz mintegy 20—30 és 50—60 „szolgafőt" (caput servorum) számláló népesség közt mozgott, megművelt szántóföldi területük 150—300 hektár körül ingadozott. Az oklevelekből ismert gazdaságok nagy többsége azonban csak egy vagy két ekefogattal dolgozott. A különbség a birtokosok közt e téren abban állt, hogy a kisbirtokosoknak csak egy-két, a nagybirtokosoknak, egyházi intézményeknek és előkelő uraknak több, esetleg tucatnyi, vagy annál is több ilyen gazdasága volt, rendszerint egymástól is távol eső, szórt birtoktesteiken. A gazdaság - olykor népesebb, faluszerű település — központjában a földesúr udvarhelye és háza fcurtis, curia) állt, gazdasági épületekkel, kerttel, a szolgák viskóival körülvéve. „Kúriának" nevezték e majorságszerű telep központját akkor is, ha nem maga a földesúr lakott benne, hanem a gazdálkodást irányító és a szolganépre felügyelő gazdatiszt-féle (rector, procurator), akinek nagyobb birtokszervezetekben „udvarispán" (curialis comes) volt a neve, kisebbekben olykor egyszerűen egy .jobbágy". (E név, mint tudjuk, ez idő tájt még a parasztnépből kiemelkedő, sőt gyakran éppen őket irányító elemeket jelölte.) A szolgai munkaerőt az ekefogat tartozékának tekintették, adományokban, végrendeletekben, összeírásokban az ezt kifejező sorrend csaknem mindig következetes (aratra cum mancipiis, servis). Intézkedésekben az embert „rendelték" (assignare, deputare) az eszközhöz, nem az eszközt az emberhez, annak megfelelően; hogy a szolga az ekékkel, igavonó ökrökkel, egyéb állatállománnyal és eszközökkel alkotta a gazdaság felszerelését, „tartozékát" (pertinentia). Az „ekéhez rendelt" szolgákon kívül, akiknek neve nagyobb birtokszervezetekben „szántó szolga" (arator servus) volt, nagyobb udvarházakban több-kevesebb házi cselédség, olykor „udvari szolgáknak" (curiales servi) nevezett szolgák és szolganők éltek, magán a telepen a terméskészletet adminisztráló egy-két „tárnok" vagy kama-