Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Ormos Mária-Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól 1136/VI

A FASISZTA IDEOLÓGIÁK ALAPJAIRÓL 1139 A liberalizmust bírálták e korban politikai, gazdasági, etikai szempontból, a fasizmus azonban a nacionalizmus szemszögéből bírálta. Mindemellett az angol, a francia bírálatok a saját liberalizmusra, a náci típusú bírálatok elsősorban az idegen, vagy idegen eredetű liberalizmusra irányultak. Ε rendezésben az idegen liberalizmus az összeesküvő, az idegen eredetű hazai az áruló szerepét kapta. A liberális államok zárták el a nemzet érvényesülésének útját, fosztották meg létfeltételeitől, életterétől, vagy ütötték el attól, hogy ezeket megszerezze. A liberális államok meggazdagodtak, míg másokat szegénységben tartanak. A liberalizmus a fasiszta bírálatban megszűnik gazdaságpolitika és politika lenni általánosságban véve, ami esetleg reformra szorul, ellenséggé válik, amelyet le kell küzdeni. A „liberális" a nemzetiszocializmusban tulajdonképpen a nemzetidegen — elsősorban a zsidó - szinonimájává válik. A nemzetközi liberalizmus ülte torát a párizsi békekonferencián, amikor utolsó ütéseit mérte Európa mostohagyermekeire. A késői hazai liberálisok csak e nemzetközi összeesküvés áruló ügynökei lehettek, akik a nemzet ellenálló energiáit aláásták, az országot kiszolgáltatták, és továbbra is megkísérlik a megalázottság és elesettség állapotában tartani. A nemzeti elvvel e ponton ismét az idegen áll szemben, az idegen elem mint a nemzeti érdek veszélyeztetője. — Több fasiszta liberalizmus-bírálat (így pl. az olasz) eltért a fenti sémától, de abban valamennyi megegyezett, hogy a liberalizmust - végső soron - a nemzeti elv alapján vetette el. Ugyanitt kapcsolódik be a gondolatkörbe a bolsevizmus által kiváltott pánik fasiszta megfogalmazása. A bolsevizmusra, s egyáltalán a szociális nyugtalanságra, ami az érintett régióban felmerül, a fasizmus minden esetben úgy reflektál, hogy a szociális megoldást, az ilyen vagy olyan ígéretet szintén nem önmagában, hanem a nemzeti kérdésnek alárendelve veti fel, és végső megoldását is a nemzeti ügy megoldásától teszi függővé. A liberalizmusnak sok bűne van a fasiszták szemében (önzés, kapzsiság, tisztán materialisztikus elvek stb.), de egy legfőbb: a nemzetietlenség. Ugyanez a helyzet az ideológiai megítélésben a bolsevizmussal is. Bűne az ugyancsak materialisztikus világfelfogás, bűne az, hogy kezet emel a tulajdonra, de e tulajdonságok is egyetlen főbűnben összegeződnek: a nemzet elleni árulásban. Az osztályérdek elsősorban azért elvetendő, mert nemaz össznemzeté, s az egész, mert éppoly internacionalista, mint amilyen tulajdonképpen a „nemzetközi liberális összeesküvés". A két jelenség egyébként szorosan össze is fonódik. A liberalizmus vétkes abban, hogy utat nyit a bolsevizmusnak, s ezen a módon eggyé válik vele a „nemzetárulás"-ban, a bolsevizmus sokszorosan vétkes, mert e nemzetárulást ad abszurdum viszi. Mivel a fasiszta elmélet a társadalmat illetően monolitikus, s a nemzeti egységet mintegy végső szubsztanciává emeli, a történeti irodalomban felmerül a kérdés, hogy vajon e gondolati rendszer — illetve, mutatis mutandis a fasiszta államrendszer — számára egyáltalán tolerálható-e egy második szubsztancia s egy ezzel összefüggő hatalmi szervezet: az egyház. Az a kérdés tehát, högy a fasizmus vajon helyezkedhet-e egyáltalán a dualizmus alapjára. Egyes tudósok e kérdésben kifejezetten választóvonalat fedeztek fel az igazi fasizmus és a konzervatív autoritativ elmélet és állami szisztéma között, mondván, hogy a fasizmus totalitásigénye a dualizmust sem eszmeileg, sem praktikusan nem tűri el.1 Sőt, egyesek szerint a nácizmus a judaizmus mellett a kereszténységet, mint olyat üldözte, s ez jutott volna kifejezésre pl. abban, hogy a koncentrációs táborokban megölt zsidók 1 L. többek között: Henri Lemaitre: Les fascismes dans l'histoire, Paris, Les Edition Cerf, 1959. 4·