Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Ormos Mária-Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól 1136/VI

1140 ORMOS MÁRIA-INCZE MIKLÓS számát a keresztény áldozatoké felülmúlta.2

Ε bonyolult probléma valamennyi aspektusát itt még érinteni sem tudjuk. Nem tárgyaljuk a vallásos lelkület kérdését, s azt sem, hogy egy ideológia mennyiben töltheti, vagy nem töltheti be a vallásos hit szerepét. A másik oldalról, az ideológia szempontjából azonban szintén több vonatkozást lehet elkülöníteni. Az első a náci, ill. fasiszta ideológia totalitás-tendenciája, amely összeütközik a vallásos lelkülettel és ellentmond annak, hogy a világ végső magyarázatát a vallás adhassa meg. Ez azonban — s ez a második vonatkozás — nem zárja ki, hogy a nacionalista elvű ideológia egyes konkrét vallások konkrét tételeit felhasználja, beillessze rendszerébe, sőt, mint Codreanu esetében történt, a faji és az ortodox misztikát egységbe olvassza. Végül vizsgálni lehet e kérdést pragmatikusan, vagyis abból a szemszögből, hogy mi történhet egy náci vagy fasiszta rendszer keretében a két szervezet: állam és egyház, illetve a két princípium: nemzeti és isteni elv együttélése tekintetében. Minthogy a fasizmus totalitásigénye minden tekintetben a kompromisszumok sorozatán keresztül elégült ki többé vagy kevésbé, ez a kompromisszumforma sem volt elképzelhetetlen. A kompromisszum egyfelől a fasizmus nemzeti elve és totalitásigénye, másfelől az egyházak által képviselt isteni princípium és dualizmus között a két erő korrelációjának eredménye. Függ a fasizmus totalitásának a fokától, de függ a szóban forgó egyházaktól is, attól, hogy ez utóbbiak mennyire alkalmasak, képesek és hajlandóak a nacionalista elv és állam szolgálatára. Ε korrelációban bekövetkezhet a két ideológia teljes összeépülése (mint a román Vasgárda esetében), előfordulhat, hogy az egyház és tanításai alkalmas támaszul szolgálnak, s megesik, hogy fasizmus és egyház kompromisszuma létrejön ugyan, de viszonyuk bizonyos mértékig mindvégig konfliktuózus marad. Mindenesetre a fasizmus által érintett régió egyházainak többsége kész volt arra, hogy a nemzeti elv előtt az evüági rendet ületően meghajoljon, s a túlvilágiakat mellette mozgósítsa. Ε jelenség magyarázataként messzemenően elégtelen, ha a szóban forgó egyházak különleges reakciósságát tesszük érte felelőssé. Figyelembe kell venni a történelmi múltat. Többek között két fontos körülményt, nevezetesen, hogy a szekularizáció a legtöbb esetben nem, vagy nem teljesen történt meg, valamint, hogy egyes egyházak megelőzően betöltött szerepük által inklinálódtak egy „nemzeti politika" követésére és elősegítésére. A nemzeti princípium totális államban való megjelenítése mindenesetre magába foglalja tendenciaként a vallás, a lelkekkel való gazdálkodás állami kitérjeszkedését egy lehetséges transzcendencia kányában. A fasiszta rendszerek többsége azonban sokkal pragmatikusabb annál, hogysem szükség esetén és a lehetőség fennforogván, ne adna teret egy olyan szervezetnek és eszmerendszernek, amely reá nézve lényegében véve nem veszedelmes. A kereszténység és vallásellenesség tehát a náci és fasiszta ideológiában tendenciaként jelen lehet, de esetleges, a körülmények által meghatározódó, függő változónak látszik. A nácik maguk alapvető választóvonalat láttak nemzetiszocializmus és fasizmus között abban, hogy valamely mozgalom a fajelmélet alapjára helyezkedett-e, vagy nem. Ε problémakörben két kérdést vizsgáltak. Amennyiben egy mozgalom faji elveket vallott, s olyan fajt reprezentált, amelyet saját maguk árjának ismertek el, ez alapot nyújtott a közeledésre, a támogatásra. A másik, rendszeresen vizsgált téma a fajelmélet elfogadása 2Max I. Dimon: Jews, God and History, The New American Library, New York, 1962, 372-373.