Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Ormos Mária-Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól 1136/VI

1138 ORMOS MÁRIA-INCZE MIKLÓS A fasiszták és nácik e gesztusa alapul szolgált viszont ahhoz, hogy a nácizmust, fasizmust és a 19—20. századi racionalizmus-bírálatokat sok tudós szorosan összekösse. Azok az eszmefuttatások, amelyek kérdésessé tették vagy tagadták az ésszerűség általános érvényesülését, illetve érvényesíthetőségét a társadalmakban, mint az észt trónfosztó aktusok, eleve rokonságba kerültek a fasizmussal. Az általánosításoktól azonban e téren nagyon is tartózkodnunk kell. Mindenekelőtt a társadalom racionális megszervezhetőségének tétele általános értelemben is kétségtelenül bírálható volt. Konkrétan pedig azzá tette a mód, ahogyan az ésszerűnek hirdetett kapitalista társadalom de facto megszerveződött és működött. A 18. századi társadalmi racionalizmus „trónfosztása" mind elméletileg, mind gyakorlatilag tartalmazott jogos elemeket. Ε bírálatok jeleztek olyan korabeli társadalmi valóságokat, amelyeken a társadalommagyarázat valóban csak úgy igazodhat el, ha a bennük ható és felszínre törekvő nem-ésszerű impulzusokat — ösztönöket, balga, de begyakorolt hiteket, ítéleteket és előítéleteket, továbbá a mozgást nem hajtó, hanem fékező egyéb tényezőket, mint amilyen a hatalomféltés, az egyszerű ostobaság, a „hamis tudat", a kényelem, a szellemi restség, mint amilyen a félelem - számításba veszi. Figyelmen kívül hagyva vagy tagadva a nem-racionális (és nem racionalizálható) erők működését a társadalom történetében, sohasem juthatnánk el — többek között éppen - a nácizmus és fasizmus megértéséhez. A racionalizmusbírálat vezethetett és vezetett is a sematikus racionalista társadalomfelfogás korrekciójára. Kétségtelen viszont, hogy nemcsak ide vezetett, hanem a sötét irracionalizmusba, a nihilizmusba és a voluntarizmusba is. Amikor a társadalmat szemlélő észt és egyáltalán az észt akarja megfosztani saját birodalmától, lehetetlennek tételezi fel a nem-ésszerű társadalmi jelenségek felfogását és értelmezhetőségét, s amikor az ösztönt, az akaratot, az „életet" mint olyat nem az értelem mellett veszi számításba, hanem ezekkel a tényezőkkel felváltja, behelyettesíti, e filozófia valóban végrehajtja az ész trónfosztását. Úgy jár el, mint egy olyan pszichoanalitikus, aki elfelejti, hogy a tudatalatti felett a tudat egyáltalában létezik. A gondolkodó ember eme kétségbeesett öngyilkossági kísérlete azonban még mindig nem azonos a voluntarizmus állami szisztematizálásával, az erőszak rendszerré emelésével, az ésszerűtlen totális megszervezésével a kiszámított ésszerűség talaján. A 19. századi szkeptikus és pesszimista racionalizmusbírálók szorongtak attól, hogy a társadalomban irracionális erők működnek, a nácik és a fasiszták az elsők között jöttek rá arra, hogy az irracionális társadalmi erőket kellő ravaszsággal és cinizmussal egy hatalmi rendszer szolgálatába lehet hajtani. A kapcsolat oly szoros itt, mint a rossz előérzet és a megvalósulás között, s a distancia, mint a kiszolgáltatottság érzete és a kiszolgáltatottság megszervezése között. A nácizmus és a fasizmus azonban egyúttal a nihilista és voluntarista társadalomelgondolások cáfolata is. Amennyiben ugyanis az erőszakon és az ennek alárendelt manipuláción nyugvó társadalomszervezéssel kísérletezve demonstrálja ennek kivihetetlen és felesleges voltát, egyúttal az ésszerűtlen szisztémává szervezését mint alternatívát megszünteti. Megvalósítása által semmisíti meg, ami azonban csak elméleti következtetésekre vezethet, és nem jelenti, hogy más válsághelyzetekben más, de voluntarizmusában és nihilizmusában a fasizmushoz hasonlító és ugyancsak kivihetetlen és felesleges kísérletekre nem kerül sor. Mindenesetre a történelem egy pillanatban helyet engedett a nácik és fasiszták történelmietlen és az irracionálisra építő cselekvésének, s ezt a történelmi erők megbomlása által keletkezett válság tette lehetővé.