Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Glatz Ferenc: Történetíró és politika. Szekfű; Steier; Thim és Miskolczy nemzetről és államról (Ism.: Tilkovszky Lóránt) 1059/V

1060 TÖRTÉNETI IRODALOM 1060 fejlődésének immanens szükséglete ez, de ahogy a történetíró, bármilyen szubjektív szándékok vezessék is, objektíve sohasem függetlenítheti magát korától, melyben él és tudományosan tevékenykedik, s művei - hol közvetlenebb, hol közvetettebb módon - óhatatlanul magukon viselik annak jegyeit, hatásait, úgy a historiográfust is kora gazdasági-társadalmi, politikai, ideológiai viszonyai befolyásolják kritikai értékelésében. Tovább menve: a történetíró éppúgy, mint a historiográfus, ki felőle majdan ítél, többnyire nem egyszerűen befolyása alatt áll - passzív módon - korának, hanem tevékeny tudatossággal kapcsolódik gazdaságilag-társadalmilag meghatározott politikai, de inkább politikai-ideológiai irányzatokhoz, elkötelezettséget vall és vállal valamilyen irányban, olykor kifejezett elhivatottságot érez arra, hogy a történelemről, illetve a történetírásról alkotott képet, s ezzel kortársai történetszemléletét, mint a társadalmi tudat rendkívül fontos tényezőjét, aktív módon formálja, meggyőződésének megfelelően. Történetírás és politika - különösen ha ez utóbbin nem szűken vett pártpolitikát értünk, amitől a történetírók egy kvalitásban sem lebecsülendő része távol tartani igyekezett magát, hanem politikai ideológiát - rendkívül szorosan fonódott és fonódik össze, s a historiográfus elsőrendű feladatai közé tartozik, hogy erre az összefüggésre nagy figyelmet fordítson elemzéseiben. A marxista historiográfus abban a helyes meggyőződésben láthat feladatához - ez esetben egyes polgári történetírók politikához való viszonya vizsgálatához -, hogy saját politikai-ideológiai elkötelezettsége a legkorszerűbb tudományos világnézeti alapokon nyugszik, s a belőle fakadó módszertani elvek a valódi tudományosság igényeit fejezik ki. Óvatosságra intik azonban a szaktudományban való gyakorlati alkalmazás során a pártosság és aktualitás helytelen értelmezése következtében egyidőben különösen gyakran bekövetkezett torzulások, amelyek a historiográfiai értékelésben is sokszor igen differenciálatlan, sommás ítéletekhez vezettek. Bár a magyar marxista történetírás a 60-as évektől -mint tanulmányok, monográfiák, szintézisek jelzik - egyre határozottabban túljutott már eredményes fejlődésének súlyos hibáktól nem mentes e korábbi periódusán, joggal véli úgy Glatz Ferenc, hogy a mai történetírónak is át kell gondolnia történetírás és politika viszonyát, a kérdés teljes tudományelméleti mélységében és minden módszerbeli konzekvenciájával, s hogy ehhez e problematikának a polgári történetírás vonatkozásában végzett vizsgálata sem tanulságok nélküli. A történetírás története gyakorta túlságosan egyoldalúan a történetírói alkotásokra, a művekre koncentrál, s kevéssé terjed ki a historiográfus figyelme magára a történetíróra. Pedig eléggé nyilvánvaló, hogy a történetíró egyéniségének, társadalmi helyzetének, neveltetésének, mindenkori környezetének, tudományos mestereinek és műhelyeinek, olvasmányainak, közéletiségének, politikai-ideológiai orientációjának s esetleg konkrét pártpolitikai kötődésének a tudományos fejlődése alakulásán lemért vizsgálata nélkül a művek elemzése nem lehet kielégítő s nem vezethet a történetírás kívánt teljességű és árnyaltságú kritikai értékeléséhez. Glatz teljesen indokoltan állítja előtérbe - mint könyve címében is kifejezésre jut - a történetírót, akinek alkotásait életpályája felől közelíti meg, illetve az azt alakító tényezők vizsgálatával egyesíti a történetírói művekre vonatkozó elemzéseit. Ezeket ily módon a történetírói művek historiográfiai elemzését gyakorta jellemző statikusság helyett eleven dinamizmus hatja át: a történetíró szemléleti, szakmai és módszerbeli fejlődése és az azt befolyásoló, ugyancsak állandó mozgásban lévő tényezők sokoldalú összefüggésében vizsgálhatja a történetíró fokozatosan kialakított és továbbformált - a tudományos pálya egyes pontjain művekben manifesztálódott - történeti koncepcióját. Glatz a marxista tudományosság fölényéből nem merít jogcímet fölényeskedésre a polgári történetírás művelőivel és műveivel szemben; a polgári történetíróban is meglátja, elismeri és méltatja - ha az indokolt - a tehetséget, a szakmai, módszerbeli felkészültséget, alapos forrásismeretet, széles körű szakirodalmi tájékozottságot, európai látókörre törekvést, műveiben a megjelenítő erőt, s általában a tudomány eszközeivel a közvéleményre hatni akarást, s nem restellj megállapítani, hogy némelyiküktől egyben-másban a mai történetíró is tanulhat. Tevékenységüket és műveiket rendkívül sokdoldalú kritikai elemzésnek veti alá, s értékelésében nemcsak az ahhoz viszonyítás játszik szerepet, ami e történetírást végérvényesen meghaladta, hanem ahhoz is, amelyhez képest maga is haladást jelentett. Érdeme szerint értékeli tehát a polgári vagy polgáribb szemléletű történetírók szembefordulását a feudális maradványokkal erősen terhelt hazai polgári fejlődés viszonyai közt bár módosult formában, de virulens módon tovább élő rendi szemlélettel, köznemesi türelmetlen nacionalizmussal, fellépésüket a dzsentri rétegre támaszkodó és a függetlenségi párt politikai támogatását élvező werbőcziánus jogtörténészek és „kuruc-romantikát" költő történetírók ellen. Mindez nem befolyásolja