Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Bellér Béla: Az európai nemzetiségi kongresszusok és Magyarország a kisebbségvédelem rendszerében (1925-29) 995/V

A NEMZETISÉGI KONGRESSZUSOK ÉS MAGYARORSZÁG (1925 -29) 103 7 A nemzetiségi kongresszusok működésének első fél évtizede alatt nem csupán a népek egyetértését és együttműködését, az emberiség fejlődését szolgáló nagy eszméket találták meg, hanem hovatovább ezek megvalósításának célszerű módját is. A korábbi kongresszusoknak hibául szokták felróni elméleti-gondolati érdeklődésüket és ennek folytán az aktuális valóságtól való elszakadásukat. Ez a vád már kezdetben sem volt teljesen megalapozott. Egy egész Európa valamennyi nemzetiségét felölelő szervezet eleve nem lehet akadémikus testület. Ha a konszolidáció időszakában túlnyomóan mégis belső feladatok, az eszmei és szervezeti egység megteremtése és megőrzése kötötte le az energiákat, és viszonylag kevés erő maradt a külső feladatok megoldására, és ezekben is túl sokat vártak a Népszövetségtől, túl keveset maguktól: az V. kongresszustól kezdve irányváltozásnak lehetünk tanúi. A kongresszus azzal, hogy megbízta a titkárságot az egyes kisebbségi csoportok népszövetségi panaszainak, kisebbségi tárgyú interpellációinak összegyűjtésével és ennek alapján a tízéves nemzetiségpolitikai fejlődést tükröző jelentés készítésével, valamint a nemzetiségpolitikai törvényhozó munka előkészítésével, nyilvánvalóan gyakorlatiasabb orientációt vett fel, és reálisabban mérte fel a maga és a Népszövetség, valamint a nemzetközi szervezetek közt lehetséges munkamegosztást. Hogy ezt az irányváltozást alaposan megfontolták és előkészítették, bizonyítja az a nagyszabású szellemi tevékenység, amelyet ugyancsak az V. kongresszuson határoztak el, és öntöttek szervezeti formákba.8

6 A nemzetiségi kongresszusoknak magyar szempontból is megvolt a maguk jelentősége. A magyar kormány elsősorban azért karolta föl politikailag, és támogatta erkölcsileg, anyagilag a kongresszusokat, mert nacionalista-revíziós külpolitikája újabb hathatós eszközét látta bennük. Ez a számítás nem is volt teljesen alaptalan, hiszen a kongresszusok legjelentősebb és legaktívabb kisebbségei a németek és a zsidók mellett éppen a magyarok voltak. Ha a magyar kisebbségeket sikerül - mint eleinte hitték - Jakabffy vezetésével összefogni és egységesen szembefordítani államaikkal, a magyar revíziós politika új szövetségesekre lel. A magyar — és bármilyen más — revíziós politika sikere azonban egyben a nemzetiségi kongresszusok halálát jelentette volna. Ebben az egzisztenciális kérdésben a kongresszus vezetősége nem engedhetett, még a magyar kormány iránt különösen figyelmes és előzékeny Ammende főtitkár sem. De maguk a magyar kisebbségek sem voltak hajlandók egységesen felsorakozni a magyar revíziós politika oldalán, államaikkal szemben a trójai faló szerepét játszani. A délszláv királyság magyar kisebbsége együttműködött a kormányzó szerb radikális és demokrata pártokkal. De a csehszlovákiai és a romániai magyar kisebbség stratégiája sem volt közös nevezőre hozható. Szüllő Géza nyíltan írt erről a magyar külügyminisztériumnak 1928. szeptember 7-én fölteijesztett jelentésében: „... ő (Jakabffy) öncélnak gondolja a kisebbségi konfrerenciát, meg van hatva annak a nagyságától, és nehezen tudja belátni azt, hogy a mi célunk nem az, hogy mi megelégedett kisebbségek legyünk valamely országban, de a mi végső célunk az, hogy mi ne legyünk abban az idegen országban kisebbségek."8 7

Szüllő és Flachbarth a magyar kisebbségi csoportokon belül a magyar kormánynak elkötelezett revíziós irányzatot képviselték. Ez 86Uexküll-Güldenband: Die Genfer Herbsttagungen. Nation und Staat, 1929. okt. (III. évf. 1. sz.) 6-10. 87

OLKüm.res. pol. 1928-47-527.