Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Bellér Béla: Az európai nemzetiségi kongresszusok és Magyarország a kisebbségvédelem rendszerében (1925-29) 995/V
1028 BELLÉR BÉLA Mindezek azonban nem vagy csak alig érintették a nemzetiségi kongresszusok általános politikai vagy nemzetiségelméleti, ill. -ideológiai kérdéseit. A kongresszus gyakori résztvevőjének és szereplőjének, Gündisch Guidónak tanulmánya viszont éppen ezeknek a nagy politikai és ideológiai kérdéseknek sűrűjébe vágott, először érzékeltetve a magyar közvéleménnyel a kongresszusok magaslati levegőjét. Gündisch cikkében teljes nyíltsággal beszélt a német külpolitikának a világháború után érlelődő, Gustav Stresemann külügyminiszterségében teljessé vált fordulatáról. Míg a világháború előtti németség az államközösség kategóriájában gondolkodott, és a birodalom határain kívüli németség sorsa általában hidegen hagyta, a háború utáni generációnak alapvető élménye a népközösség. Ezért egyetlen német sorsa iránt sem lehet közömbös, akár a határok mentén a német néptalajjal összefüggő területen, akár külföldön, önálló szigetekben, foltokban él is az. Míg a határmenti németséggel kapcsolatos politika céljául tűzheti ki az állami egyesülést, a külföldi németséggel kapcsolatban csak a kulturális integritás politikája lehet célravezető. Gündisch az elszakított magyarsággal kapcsolatban is ezt a politikát ajánlja. A német politika irányváltozásából - Gündisch szerint - azt a következtetést kell levonni, hogy Németoszágnak olyan államokkal való kapcsolatában, amelyek német kisebbségekkel bírnak, meghatározó elem az ezekkel való bánásmód. Nincs ez másképp Magyarország esetében sem. A szerző óva int attól a hiú elképzeléstől, hogy „majd valamikor, ha Németország megint aktívabb külpolitikát folytat, a bensőséges viszony Magyarország és a német birodalom között fenntartható és fejleszthető lesz anélkül, hogy az itteni német kisebbségi probléma végképp és közmegelégedésre rendeztessék".6 5 Ugyanakkor igyekszik megnyugtatni a magyar közvéleményt, hogy a hazai németség nyelvi és kulturális programja olyan szerény, hogy ennek hiánytalan megvalósítása sem jelent nemzeti szempontból semmiféle veszélyt. Gündisch igyekszik ezt a megállapítását elméletileg is megalapozni, és itt tetten lehet érni a nemzetiségi kongresszusok hatását. Szerzőnk hivatkozik a kongresszusok egyik vezéralakjának és alelnökének, Paul Schiemann-nak a Nation und Staat c., Bécsben megjelenő német kisebbségi folyóirat 1927 szeptemberi számában Népközösség és államközösség címmel megjelent programatikus cikkére, amely megállapítja, hogy az együttélő népeknél a nemzeti kultúra mellett kialakul egy közös kultúra is, amelynek elemei minden nép kultúráját gazdagítják. „Tehát azt látjuk - folytatja Gündisch —, hogy a nemzet mellett, mint népi közösség mellett, a nemzet fogalmának egy másik formája is kialakulhat, ami által az összetartozandóság érzésének fontos alkotó elemei létesülhetnek."66 Ilyen közös kultúra létezett Gündisch szerint a Monarclűában, és létezik Magyarországon is, különösen magyar—német vonatkozásban. Ez teszi lehetővé, hogy a hazai németség nemzetiségi iránya is hű maradjon a magyar kultúrához. Gündisch végkövetkeztetése az, hogy a német külpolitikában az államközösségtől a népközösség irányába tett fordulat becsületes nemzetiségpolitika követése esetén egyáltalán nem terheli meg a magyarnémet viszonyt. Lényegében ugyanerre a következtetésre jut a nagy tekintélyű liberális politikus, volt miniszter, a németség 1924-től működő kulturális egyesületének, a Magyarországi 6'Gündisch Guidó: A nemzeti eszme fejlődése a németségnél. Magyar Szemle 1928. II. 260. 66 Gündisch: i. m. 256.
