Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Bellér Béla: Az európai nemzetiségi kongresszusok és Magyarország a kisebbségvédelem rendszerében (1925-29) 995/V
1016 BELLÉR BÉLA elnemzetietlenítést szolgáló kényszerszervezet. A nemzeti-kulturális szabadságnak korábban általánosságban hangoztatott követelését is konkretizálta a kongresszus, elsősorban nyelvi vonatkozásban, az anyanyelv olyan széles körű használatát követelve, ami még összeegyeztethető az államnyelv jogaival. Az előző kongresszus még csak érintette, a mostani viszont részletesen kifejtette a gazdasági egyenjogúság alapvető követelményét, ami nélkül a nemzeti-kulturális felvirágzás is elképzelhetetlen. A választójogi egyenlőségnek, a nemzetiségek parlamenti és önkormányzati képviseletének első ízben ezen a kongresszuson fölvetett követelése már azt a következő fejlődési szakaszt előlegezte, amikor a nemzetiségek már nem csupán spontán kulturális, hanem tudatos politikai közösségnek is érzik magukat. Rendkívül fontos, a nemzetiségek százezreit érintő kérdésként tárgyalta a kongresszus az állampolgársághoz való jogot. Míg az előző kongresszus még csak segítséget várt a Népszövetségtől kisebbségi kérdésben, a mostani már bírálta is azt tökéletlen kisebbségvédelmi eljárásáért, és egyben felvázolta — a nemzetközi szervezetekjavaslataival összhangban — egy új kisebbségvédelmi rendszer körvonalait. A II. kongresszus munkája elvi szempontból nem kifogásolható. Valamennyi elfogadott határozata összhangban áll a tételes nemzetközi joggal, vagy legalábbis annak alkotó továbbfejlesztését jelenti. Gyakorlati taktikai szempontból már más a helyzet. A bonyolult kérdések ilyen tömegének fölvetése, a hozzájuk kapcsolt, nemegyszer az állami struktúra megváltoztatását igénylő gyakorlati javaslatok, a kisebbségi sors riasztó valósága inkább taszítólag, mint vonzólag hatott a más súlyos problémákkal küzdő kelet- és délkelet-európai kormányokra. A nemzetiségi kérdés az ő szemükben — a kongresszusok megnyugtató nyilatkozatai ellenére — sem annyira stabilizáló tényezőnek látszott, mint inkább új zavarok forrásának. Éppen ezért együttműködés helyett inkább elzárkózást, ha ugyan nem nyílt ellenkezést váltott ki belőlük. Jungerth jelentése szerint pl. a kisebbségek komoly és aktív politikai ellenfelüknek tekinthetik Benes csehszlovák külügyminisztert, aki az angolokkal és franciákkal el akaija fogadtatni azt az álláspontját, hogy nem szabad megengedni a kisebbségeknek, hogy - akár mint politikai, akár mint kulturális vagy jogi egység — külön lépjenek fel a többségi állammal szemben.38 A csehszlovák államférfi nyilván nem a kisebbségek szervezkedésétől, hanem a megszervezett kisebbségeknek az államnéppel való konfrontációjától tartott, amelyet idegen hatalmak könnyen felhasználhatnak a maguk nacionalista-revíziós céljaik megvalósítására. Egy ilyen törekvés a magyar külpolitikától sem volt idegen. Pedig az országnak elsősorban nem erre lett volna szüksége, hanem a nemzetiségpolitikai konzekvenciák levonására. Alig lehet vitás, hogy a nemzetiségi kongresszusok magas mércéjét Magyarország csak egy tekintetben ütötte meg: a gazdasági egyenjogúságban. (Nem véletlenül lett ennek a napirendi pontnak előadója a magyarországi német Gündisch.) A nemzetiségek kulturális, társadalmi és politikai fejlődésének útjában viszont már a legkülönbözőbb akadályok tornyosultak, bár ezeket nem annyira a megfelelő törvények és rendeletek hiánya, mint inkább ezek végre nem hajtása okozta.3 9 Ammende főtitkár sikeresnek, sőt a kisebbségi munka első szakasza lezárásának tekintette a kongresszust. Most, hogy a szervezetet nemzetközileg elismerték, és a 38 OL Küm. res. pol. 1927-47-487 (34/1926). 3, Bellér Béla: Az ellenforradalmi rendszer nemzetiségi politikájának kiépülése (1923-1929). Századok 1973/3. sz. 644-685.
