Századok – 1980
Folyóiratszemle - Racine Nicole: Marcel Martinet és a munkáskultúra 889/V
FOLYÓIRATSZEMLE 889 meg. Le kellett vetkőzniük előítéleteiket, változtatniuk kellett a materializmusról, a gépkorszakról, az osztályellentétről, a társadalomról alkotott téves elképzeléseiken, melyekkel addig azonosultak. Leed szerint a háborús tapasztalat egyik legjelentősebb vonása, hogy eltüntette a felsőbb osztályok tagjainak a munkásosztály bűnös voltáról kialakult elképzeléseit ugyanúgy, mint a munkások idealizálását. Ilyen értelemben viszont az önkéntes kiábrándulását a társadalmi bűnökért való megbűnhödéssel azonosíthatjuk. A szolgálat vezekléssé, a világ, melynek bűneiért szenvedtek idegenné, ellenségessé vált. Szerző a befejező részben a frontról hazatérő katonák helyzetét elemzi. A túlélők nagy része nem fogadta el újból azt a társadalmat, azt a gondolatrendszert, mely a mészárláshoz vezetett, így ösztönös szocialistákká lettek. Nem azért, mert olvasták a szocialista eszmék klasszikusait - idézi a szerző Emilio Lussut -, hanem földéhségük és internacionalizmusuk miatt. A katona gyűlölte ugyan az elkorhadt társadalmi rendszert, de nem volt konstruktív politikai elképzelése, s gyakran éppen a megszokott függőség miatt nem tudott mit kezdeni a szabad választás fogalmával. A front-élmény nemcsak proletarizálódási folyamatot indított el, hanem felújította a patrónuskodás, a hagyomány- és tekintélytisztelet archaikus szokásait, melyek leginkább az arisztokrata tisztek kultuszában csúcsosodtak ki. Érthető, hogy a háborúban deklasszálódott, társadalmi azonosságukat elvesztett frontkatonák nagy része fogékonnyá vált a „forradalmi nacionalizmus", „új konzervativizmus", „nemzeti szocializmus", vagy „radikális konzervativizmus" ellentmondásos jelszavaira. Ennél azonban jóval fontosabb, hogy a háború elindította a proletarizálódási folyamatot is. (The Journal of Modern History 1978. dec. Vol. 50. 688-699. l.) F. M. NICOLE RACINE: MARCEL MARTINET ÉS A MUNKÁSKULTÚRA Marcel Martinet neve fogalom a századforduló utáni francia irodalomban és a szocialista indíttatású forrongó értelmiség körében. Szocialista volt már 1914 előtt, de aCGT anarcho-szindikalista csoportosulásai körében találta otthon magát. 1914 után pacifista maradt, kivívta Romain Rolland megbecsülését, együttműködött a zimmerwaldistákkal, különféle folyóiratok és napilapok hasábjain szólalt meg. Baloldali szindikalista volt, aki már a tours-i kongresszus előtt forradalmi nézeteket vallott. 1921-ben ő lett az új, kommunista Humanité irodalmi rovatának vezetője, de azután még az 1920-as években eltávolodott a kommunista párttól anélkül, hogy valaha is szembefordult volna vele. Könyveket írt olyan kérdésekről, mint a szovjet fejlődés, a francia munkásmozgalom, vagy a kommunista párt belső vitái. A kommunista párt részéről később is, eltávolodása után is megbecsülték. Ö maga saját nézetrendszerét „szindikalista-kommunistának" nevezte. Martinet, a költő és publicista rendszeresen írt 1914 előtt a CGT elméleti folyóiratába, a La Vie Ouvrière-be; a forradalmi írók elitjével együtthaladva alapítója volt a L'Effort (1910) és a L'Effort libre (1912) folyóiratoknak, amelyeknél a kulcsszerepet Jean Richard Bloch játszotta, de Martinet oldalán sűrűn megszólalt a veterán anarchista Charles Albert is. E folyóirat hasábjain 1912 és 1914 között élénk vita zajlott mind a nép fogalmának értelmezéséről, mind pedig a művészet helyéről, illetve a művészet és a nép viszonyáról. Martinet 1913-ban kapcsolódott be a vitába, s nem annyira a nép, mint a proletár művészet kérdéseit taglalta. A megkülönböztetést tudatosan vállalta, mivel a népi fogalom túlságosan kétértelmű, bizonytalan már ebben a korban - és ő új mondanivalóval lép színre. Az előfutárokat természetesen ő sem tagadja, sőt büszkén vallja - itt a francia előfutárokat jelölve meg: Proudhont, Maiont és Variint, Jouhaux-t, Merrheimet és Monatte-ot, akiknek mind volt mondanivalójuk a művészetről is - de ami a proletár jelleget és a szindikalista felfogást is jól tükrözte. Martinet-t A. Dunois, egy veterán szocialista újságíró-publicista hívta meg az Humanité szerkesztőségébe 1921-ben, hogy átvegye az irodalmi rovat vezetését. Ugyanekkor viszont már súlyos beteg volt, mely erősen bénította munkájában, s ez az éleződő ideológiai nézeteltérésekkel együtt arra vezettek, hogy Martinét 1924-ben végleg elhagyta az Humanité-t. 1921 és 1924 között azonban számos írása jelent meg a lapban, amelyek a proletárkultúra kérdéseit taglalták. Különösen sokat foglalkozott a forradalom és a kultúra, a forradalom és humanizmus összefüggésével. Az 1930-as évek kezdetén e kérdésekben folytatott vitát Jean Guehennóval, és az utóbbi pesszimizmusával szemben Martinet volt az, aki hangsúlyozta, hogy a proletariátus el is tudja sajátítani a kulturális örökséget. E téren a feladatokat sokoldalúnak és fontosnak ítélte, s a Guehennóval folytatott vitának éppen az adja meg a jelentőségét, hogy Martinet a kommunista mozgalom jelenét és jövőjét szorosan összekapcsolta a kulturális értékek és a humanizmus igenlésével, védelmével. 9
