Századok – 1980

Történeti irodalom - A Tudományos Szocializmus Füzetekről (Ism.: Föglein Gizella) 877/V

878 TÖRTÉNETI IRODALOM egy részében meginduló folyamatot is, amelyet többek között az Új Század, a Huszadik Század és az Új Magyar Szemle c. folyóiratok indítása jelzett. Az értelmiségi csoportok egyes rétegei, pl. a Huszadik Század „radikálisai" a Társadalomtudományi Társaság keretében vállalták a munkások oktatását. Ezek a lépések az MSZDP-vel való együttműködés kezdeti formáit jelentették. Kisfaludy Gyula tanulmánya a harmincas évek ismert közgazdász-statisztikusának, a középbirtokos Matolcsy Mátyásnak tudományos és közéleti pályáját, eszmei-politikai fejlődésének útját vizsgálja, amely a világgazdasági válságot követő években indult. A válság végleg bebizonyította, hogy a magyarországi agrárviszonyok tarthatatlanok, azok változtatása elengedhetetlenül szükséges. így került Matolcsy gondolkodásának és kezdeti munkásságának középpontjába az agrárkérdés, az agrárreform problematikája. Mint közgazdász pontos statisztikai adatok alapján hiteles képet nyújtott a harmincas évek parasztságáról és az agrárviszonyokról. Földreform-tervezetében azonban már a politikus - és középbirtokos - került az első helyre. Felülről végrehajtandó, fokozatos, 25-30 évre szóló földreformot kívánt. Az 500 kat. holdon felüli bortokok felosztását követelte (családi birtoka épp ekkora volt), mivel a középbirtokot tartotta gazdasági és politikai szempontból egyaránt megfelelő birtoknagyságnak. Kezdetben nemcsak a világi, de az egyházi birtokok felosztásának szükségességét is hangoztatta. A parasztság először hosszú bérlet formájában, majd pedig örökös tulajdonba kapná a földet. A kártalanítást és telepítést a nagytőke „nagylelkű" finanszírozásával tervezte. Kisfaludy nyomon követi Matolcsy politikai pályájának, felfogása alakulásának azokat a legfontosabb állomásait - kölcsönhatásban a kül- és belpolitikai események alakulásával -, melynek során eljutott a fasiszta ideológia igenléséig, a szélsőjobboldali politikai szereplésig. A második világháború időszakát és az azt követő népi demokratikus korszakot illetően a politika- és eszmetörténet témaköréből megjelent tanulmányok egyaránt figyelemre méltóak. Pintér István tanulmánya a Szociáldemokrata Párt politikáját a második világháború idején, pontosabban 1943-ban vizsgálja. (,,A Szociáldemokrata Párt politikai arculata 1943." (TSzF 49. sz. 1978. 5-107.1.). A második világháború menetében bekövetkezett sztálingrádi fordulat a magyar uralkodó köröknek nemcsak a külpolitikai orientációját módosította nagymértékben, hanem belpolitikájukban is jelentős változást hozott. Mégpedig azt, hogy politikájuk számára a baloldali ellenzéki erőket, köztük az SZDP-t is meg akarták nyerni. A Szociáldemokrata Párt 1942. decemberben megtartott egynapos ún. „néma" kongresszusa a háború utáni feladatok megfogalmazásával, a „hogyan tovább" kérdésének felvetésével foglalkozott. Míg a háború utáni elképzelések tekintetében a párton belül egységes vélemény alakult ki - hogy ti. a párt a háború után a hatalom részese lesz, hogy az újjárendezésre az angolszász hatalmak politikai orientációja fogja rányomni a bélyegét, hogy el kell kerülni 1918-1919 megismétlődését -, addig a hogyan, milyen úton kérdését a párt egyes irányzatai más-más módon látták. E kérdés körül különösen a Mónus Illés által 1942—1943 fordulóján kidolgozott programtervezet kapcsán bontakozott ki éles vita a párt három irányzata - a Buchinger, Peyer, Szakasits vezette csoportok - között. A tanulmány részletesen ismerteti a programtervezetet és a nyomában kialakult vitákat. Míg 1943 elején az SZDP baloldala a KMP-vel tárgyalt a nemzeti erők összefogása érdekében, addig az SZDP pártvezetők többsége hajlott az antifasiszta polgári csoportoknak és az FKGP-nek a kommunisták nélküli együttműködési javaslatára, melynek eredményeként 1943. augusztus 7-én létrejött az SZDP-FKGP szövetsége. Ez azonban nem bizonyult életképesnek, mivel mind a külső, mind a belső események nyilvánvalóvá tették, hogy csak egy az összes antifasiszta erőt magába foglaló szervezet tevékenysége lehet eredményes. Ez az összefogás a Magyar Front 1944. májusi létrejöttével valósult meg. Pintér István számos korabeli dokumentum közlésével egészíti ki tanulmányát. A kommunista pártnak a második világháború alatti elméleti-politikai munkájával foglalkozik Korom Mihály: „A Hitler-ellenes nemzeti kormány megteremtésének fő kérdései Magyarországon a háború idején" c. tanulmánya (TSzF 32. sz. 1975. 5-100. L). A szerző számba veszi a Komintern VII. kongresszusának útmutatásai alapján kidolgozott népfrontpolitikának egyes szakaszait. Míg 1936-1937-ben a népfrontpolitikában a demokratikus átalakulás kérdései álltak az első helyen, melyek megvalósulása „a munkásosztály és a parasztság demokratikus diktatúrájának valamilyen sajátos válfaját" eredményezi, addig 1938-1941 között az ország függetlenségének a védelme volt a legfőbb feladat. Ez viszont egy szélesebb alapokon nyugvó nemzeti egységet feltételez, a munkásosztály, a parasztság, a dolgozó városi kispolgárság és a demokratikus értelmiség részvételével. Az 1941-1944 márciusa közötti szakaszban kettős feladat - a háborúból való kilépés és az ország függetlenségének a helyreállítása - állott a népfrontpolitika előtt. E cél érdekében a párt - stratégiáját továbbra sem adva fel - valamennyi antifasiszta erőt közös frontba kívánt egyesíteni, s ez alapján tervezte létrehozni a nemzeti kormányt. Az 1944. március-szeptember közötti időszakban a fegyveres ellenállási harc megszervezése volt a célkitűzés. Az ellenállási mozgalom központi szerve a májusban megalakult Magyar Front volt. A tanulmány elemzi a Magyar Frontnak Horthy Miklós kormányzóhoz 1944 szeptemberében küldött - a háborúból való kilépésre és a demokratikus erőkkel történő