Századok – 1980
Történeti irodalom - Pintér István: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikája a második világháború előestéjén (Ism.: Vida István) 874/V
876 TÖRTÉNETI IRODALOM német befolyás feltartóztatása s a totális fasiszta törekvések elleni harc jegyében, s egyik kezdeményezője volt a németellenes polgári ellenzéki összefogási kísérleteknek. Pintér István egyes megfogalmazásai arra engednek következtetni, hogy a Kisgazdapártot a magyar uralkodó osztályok egyik politikai érdekképviseletének tekinti, amely a kormány jobboldali ellenzékéhez tartozott. Ezzel nem értünk egyet. A Kisgazdapárt sajátos politikai képződmény volt, amelynek osztályjellegét nehéz világos egyértelműséggel meghatározni, mert nem volt „tisztán" sem paraszti, sem polgári párt. Ha Eckhardt politikájában nyomon is követhető a középbirtokos és a gazdagparaszti érdekek képviselete, s kimutatható abban az uralkodó osztályok „függetlenségi" szárnyának befolyása, a Kisgazdapárt - főként a Tildy és Nagy Ferenc vezette baloldal tevékenysége eredményeként - a 30-as évek második felében szószólójává vált a kis- és középparasztság érdekeinek, sőt nemegyszer kiállt a szegényparasztság és a falusi nincstelenek helyzetének javítása mellett is. (1937-ben alakult meg pl. a Kisgazdapárt Földmunkás Tagozata Dobi István elnökletével.) A párt osztálybázisát túlnyomóan a különböző ellenzéki beállítottságú paraszti rétegek adták; nemcsak gazdagparasztok, de sok helyütt - főként a Tiszántúlon - szegényparasztok és földmunkások is a párt támogatói közé tartoztak. Nem kétséges, hogy a Kisgazdapárt - Eckhardt pártvezérsége ellenére - az ellenforradalmi rendszer politikai mezőnyében a kormánytól balra helyezkedett el. Úgy érezzük, hogy a konzervatív ellenzék politikájának megítélése is sok esetben sommás; s a szerző értékeléseiben visszacsengenek a kommunisták korabeli állásfoglalásainak bizonyos túlzásai. Ilyen például a szerzőnek az a megállapítása, hogy az ország függetlensége védelmének vállalása ellenére „az uralkodó osztályok Függetlenségi Blokkba tömörült csoportjainak politikai szándékai alapvetően nem különböztek az Imrédy-kormányétól". (107. o.) A politikai konzervativizmus és a totális fasizmus között azért mégiscsak lényeges különbség volt, még ha nem is akkora, mint a kozervativizmus és a szociáldemokrácia között. A könyvben sok szó esik a Magyar Nemzetről, nemegyszer - érdeme szerint - pozitív értelemben. A lapot a Weiss Manfréd család pénzügyi támogatásával alapították és tartották fenn, s a konzervatív ellenzék - elsősorban a Bethlen-Chorin csoport - szócsöve volt. Érdemes lett volna azt is megemlíteni, hogy később mi lett a Függetlenségi Blokk sorsa. (Apróság, de bosszantó: Sztranyavszky neve következetesen rosszul: Sztranyovszky-nak van írva.) A SZDP vezetőségének „mozgásterét", de lényegében az egész párt működését nagymértékben befolyásolta - mint említettük -, hogy a válságos helyzetben megbomlott a belső egység, s 1938 őszén önálló politikai platformmal lépett fel egy csoport, amely jobbfelé szerette volna kihúzni a párt szekerét a kátyúból. A könyv legérdekesebb s legjobban megírt részei e frakció kialakulásával, tevékenységével s kudarcának okaival foglalkoznak. A szerző rámutat arra, hogy e csoport, amelynek hangadói közé Bresztovszky Ede, Takács Ferenc és Reisinger Ferenc mellett a vidéki titkárok Erdei István (Debrecen), Tolnai István (Pécs), Okos Miklós (Eger) s néhány újságíró (Nyigri Imre, Ákos László és Barabás Gyula) tartoztak, a párt politikájának korszerűsítését, az új viszonyokhoz való alkalmazkodását a , .nemzeti alap őszinte vállalásával", a szocialista alapelvek, mindenekelőtt az internacionalizmus és az osztályharc feloldásával, az antiszemitizmusnak és a nacionalizmusnak tett engedményekkel kívánta megvalósítani. Követelte többek között, hogy a párt lépjen ki a II. Internacionáléból, változtassa meg a nevét, határozottan támogassa a revíziós területi követeléseket. Sürgette, hogy válasszanak új pártvezetőséget, s dolgozzanak ki új akcióprogramot. E csoportosulás azonban nem érte el célját, alig fél év alatt súlyos vereséget szenvedett. Bukásában - belső ellentétei mellett - nemcsak az játszott szerepet, hogy a párttagság zöme ragaszkodott a szocialista eszméhez, hanem az is, hogy Peyer és a pártvezetó'ség - szinte egységesen fordult szembe vele, elutasította a „nemzeti alapra" helyezkedést, nem szakított a szocialista Intemacionáléval, s ügyes taktikával leszerelte és szétzúzta a középgarnitúrához tartozók „lázadását". A peyerista pártvezetés helyreállította a pártegységet anélkül, hogy komolyabb engedményeket kellett volna tennie. A XXXII. pártkongresszus 1939 januárjában megváltoztatta ugyan a párt nevét - elhagyták a „magyarországi" jelzőt -, de ennek politikai szempontból véleményünk szerint nem volt jelentősége. Pintér István könyve sok új vonással gazdagítja a szociáldemokrata vezetők portréját. Peyer pl. távolról sem tűnik olyan megrögzött kommunista- és szovjetellenesnek, mint ahogyan őt a történeti munkákban korábban bemutatták. Kiderül az, hogy Buchinger politikus képességei semmivel sem voltak gyengébbek Mónusénál vagy Peyerénél. Másrészt Takács Ferenc antiszemitizmusa sem volt eddig ismert. A leginkább figyelemre méltó Szakasits Árpád portréjának árnyaltabbá válása, ö 1938 őszén került a MÉMOSZ éléről az SZDP főtitkári székébe; ideiglenes megbízatását 1939 elején a pártkongresszus véglegesítette. A szerző kimutatja, hogy Szakasits 1938 végén s 1939 tavaszán-nyarán még a peyerista vonalat támogatta és követte, de hangsúlyozza, hogy megválasztásával „az SZDP vezetőségében potenciálisan megtört az a makacs politika, amely ellenzett minden olyan törekvést, ami a munkásegység megvalósítására, a kommunistákkal való bárminemű együttműködésre irányult". (127. 1.) Érdemes lenne nyomon követni azt a folyamatot, ahogy a SZDP új és viszonylag fiatal
