Századok – 1980
Tanulmányok - Péter Katalin: Az erdélyi társadalom élete a 17. század első felében 575/IV
596 PÉTER KATALIN A hiány abból adódott, hogy éppen a 17. század első felében a népművelésnek nincsen gazdája Erdélyben. A hivatalos egyházak, még az unitárius is, ezt a szerepüket elvesztik. Ahogy szervezetük és helyzetük megszilárdult, elfordították szemüket a társadalom legmélyén élőkről. Az összefüggés nyilvánvaló: miután a falvak vallási hovatartozásának körvonalai kialakultak, és új térítés már csupán a meglévő viszonyok megbolygatásával lehetséges, az egyházak népművelő tevékenysége is elalszik. Nem véletlen, hogy a jóformán államegyházzá vált kálvinizmus aktívan népművelő tevékenységet a 16—17. század fordulójától csak a románok között folytat. Ezzel persze elvitathatatlan érdemeket szerez; a román anyanyelvűség kialakulását szinte erőszakoló törekvés a hivatalos erdélyi egyház elismerésre legméltóbb ténykedése e korban. Ezzel azonban nem feledteti a régi hívek szellemi igényeivel szemben tanúsított közönyét. A szombatosság viszont, hiszen friss, téríteni vágyó vallás, hajlékonyan alkalmazkodik a környezetéhez. Ennek a hozzáidomulásnak a során a híveit leginkább foglalkoztató kérdésekben is állást foglal, és beviszi a népművelést, a mindennapok ügyeiben való tájékoztatást a templomokba. Nagy térítő igyekezetében fedezi fel a verset a teológiai tanítás céljára is. A hittudományi oktató versekről azonban nehezen képzelhető, hogy célt értek volna; végtelenül gördülő versszakaikat a régiek sem érezhették érdekesnek. Annál élőbbek viszont a szombatosok gyülekezetei énekei, amelyek a vallás minden mondanivalóját közvetlenül, kedvesen viszik közel a hallgatókhoz és az éneklőkhöz. Legfeltűnőbb, hogy hiányzik belőlük a többi felekezet komorsága és a másoknál állandóan szereplő bűn—büntetés motívum. Az ember Isten akaratát, a törvényt nem tudja megtartani, tanítják, az ő kegyelméből mégis üdvözülhet. És e tudatban nincsen semmi esetlegesség: az üdvözülés a szombatos énekek szerint a hívők számára kétségtelen tény. E biztos tudatban hangoztatják a ,Jelki vidámság" nyugalmát, és szólnak a szombathoz kapcsolódó testi örömökről: ,,Jo fiuy kedvünkbeöl Lelkünket vidamitiuk, Jo etel ital mellett, Menniey urat aldgiuk" éneklik a zsidózók istentiszteleti helyein. Egy másik ének szerint az emberek „testi javokért", a pihenés miatt kell megtartani az ünnepet.2 7 Ez az embercentrikus szemlélet ismeri a világi hierarchiát, el is igazodik benne, de a sztoikusok nagy felismerését, a világi karrier hívságát most már a népnek is hirdeti. Sok kéziratos énekeskönyvbe belemásolták a strófát: „Keöniü ez szép allapat regulaja, Mert all cziak ur mivenek tudasaba, De embernek cimer level adasa Forog buba, gondba, verbe es kardba."28 Éppen az ellenkezője ez a tanulással szerezhető világi nemességre törekvésnek; a kard rangja helyére a tudás rangját állítja. Mégsem önmagáért való, a világtól elfordult önművelés a zsidózóké, hanem a természet titkait kutatja, és a költői panteizmus nyugalmával hirdet biztonságot a világnak. Mert „Vtát minden teremteöt allat tartia. . . Oly nagy vagy küs fereg ninczy ez vilagban, Ki eő cellyat hágná által valaha, Szél felhő, zápor, jegh, keő, villám, dara, Tavasz, nyar, eősz, tel marad hataraba."2 9 Ebben a biztonságban még Isten kiszámíthatatlan, hirtelen haragjának sincs helye. 2 'RMKT 5. 28. o., 22.0. 2 s Uo. 45.0. 29 Uo. 92-93. o.
