Századok – 1980
Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV
558 ZIMÀNYI VERA alkalmazását erősen gátolták azonban a politikai fejlemények, valamint az egyes bányavárosokban az alapítástól kezdve fennálló eltérő helyi szokásjog és kiváltságok. Hosszas előzmények után 1562-ben Ferdinánd elrendelte, hogy a hét alsó-magyarországi bányavárosban hirdessék ki az általa elrendelt új bányarendtartást, amely az osztrák rendelkezésekhez hasonlóan, a helyi szokásjogok rovására is, egységesíteni és modernizálni kívánta a bányaügyet. További hosszas tanácskozások és viták után született meg 1573-ban Miksa császár bányarendtartása, amely hosszú ideig alapvető maradt. Ez ésszerűsítette és egyben a fiskus ügyévé tette a bányászatot. A királyi hatalom megvédte a bányaművelőket az önkényeskedés ellen, s a magánföldesúri birtokosok ellen is védelmet nyújtott. A 16. század utolsó harmadában tekintélyes királyi bányabirtokok voltak az országban, amelyek az alsó-ausztriai kamarához tartoztak, és bányakamaragrófok igazgatása alatt álltak, de még számos bányatelep, zúzó és műhely maradt magánosok kezén is. Az igazán nagystílű és nemzetközileg jelentős bányavállalkozások azonban nem a kincstáré, nem is a kis magánvállalkozóké, hanem a korábbiakban ismertetett nagy külföldi tőkés bérlőké voltak. A 16. század utolsó harmadában azonban a bányavállalkozások mindhárom típusára a fokozódó nehézségek és a nemzetközileg jelentéktelenebbé válás nyomták rá a bélyegüket. Egészen más jellegűek voltak az erdélyi bányák. Itt kapitalista vállalkozás helyett archaikus, középkorias formákat találunk. Az arany-, a só- és a vasbányák, valamint a vashámorok az erdélyi fiskális javaknak el nem idegeníthető részét alkották. Ezeknek művelése részben a fiskális javak jobbágyaira hárult, akik a bányászat vagy a hámormunka mellett legtöbbször mezőgazdasági termeléssel is foglalkoztak; ez esetben szolgáltatásaik is mindkét területre kiterjedtek. Bányatermékeiknek egytizedét-egynyolcadát adták be dézsmaként, a többit pedig meghatározott kényszerárfolyamon eladták a kincstárnak. Telkeik után ugyanakkor cenzust vagy taksát fizettek, juh- és méhdézsmát, valamint vadbőröket szolgáltattak. A fiskális birtokok jobbágyain kívül szökött jobbágyok és szabad személyek is dolgoztak e bányákban, üzemekben, amiért pénzfizetést és élelmet, néha posztót is kaptak. Máskor fizetés helyett bizonyos szolgáltatások alól mentesültek: így a csíki vashámorhoz dolgozó egyes székely falvak hadkötelezettség alól mentesítő levelet nyertek. A kereskedőpolgárság Akár a szabad királyi, akár a bányavárosokat tekintjük, arra a következtetésre jutunk, hogy a 16. század során fellendült és igen kiszélesedett nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok ellenére sem történt lényeges változás, döntő előrelépés fejlettségi szwtjükben. Nem növekedett számottevően a szabad királyi és bányavárosok lakosságának az aránya az ország összlakosságán belül, mint mezőgazdasági felvevőpiacoknak még csökkent is a jelentőségük saját agrártevékenységük fokozódása miatt. Annak ellenére sem történt alapvető változás, hogy a külkereskedelem nagyobbik részét — az 1542. évi vámnapló szerint mintegy háromnegyed részét — magyarországi kereskedők bonyolították le. Szabad királyi városaink döntően kereskedővárosok voltak; polgáraik túlnyomórészt olyan mértékű gazdasági jólétnek örvendtek, amilyen mértékben be tudtak kapcsolódni
