Századok – 1980
Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV
GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS MOHÁCSTÓL A 16. SZÁZAD VÉGÉIG 551 Tévednénk azonban, ha csak a főnemeseknél keresnénk e vagyontárgyakat. Kisebb nemesek, városi és mezővárosi polgárok is meglepően sok ötvöstárgyat halmoztak fel. Ahol ezt a források kivételesen lehetővé teszik, mint pl. a Sopron és Ruszt körüli bortermelő vidék egyes falvaiban, ott még egyes parasztok háztartásaiban is fellelhetünk néhány ezüstpoharat, ruhadíszt, gyűrűt, serleget vagy gyertyatartót. A széles körű paraszti árutermelés hasznának egy része szintén ötvöstárgyakban öltött formát. Az ötvösipar tehát nagy társadalmi igényt elégített ki: részben a háborús viszonyok közt is jól elrejthető, menekíthető formába öntötte a vagyont, és lehetővé tette annak tezaurálását, részben pedig csillogó formában tükrözte a társadalom gazdagodását, és ezzel a társadalmi presztízs igényeit elégítette ki. Az ötvöstárgyak, mint nagy értékek hordozói, az egykorú közélet elengedhetetlen eszközeivé is váltak, nemcsak a portai követségekkel küldözgettek rendszeresen ötvöstárgyakat, hanem a helyi török tiszteknek, pasáknak, kádiknak, vagy az átvonuló keresztény seregek tisztjeinek a jóindulatát is meg kellett vásárolni értéktárgyak ajándékozásával. Az ötvösipar a Dunántúlon nem emelkedett olyan magas színvonalra, mint az északi városokban és Erdélyben. Győr, Komárom, Esztergom és Újvár ötvösei 1529-ben még csupán közös céhet létesítettek, amikor Kassán már erős és népes volt ez az iparág. Itt 1440 és 1500 között 32 ötvösmesterről tudunk, 1501-1560 között 55-re, 1561 és 1620 között pedig 108-ra emelkedett a számuk. Selmecbányán a 16. század második felében 16 ötvösmester neve ismert, közülük heten a külső tanács tagjai, egyikük pedig esküdt lett. 1598-ban Debrecenben 16 ötvösmester élt egyidejűleg, de 1551-től kezdve Kecskeméten is megtelepedtek, és állandó megélhetést találtak Szegedről oda menekült ötvösök. A fénypontot mindazonáltal az erdélyi ötvösség jelentette. Aportára küldött mesés kincseket is nagyrészt kolozsvári mesterek készítették. A kor technikai újítása volt az ún. erdélyi zománc alkalmazása is. Kolozsvár a szakma egyik központjává vált, a mintegy 8000 lelket számláló és évi négy országos vásárt tartó, árumegállító joggal rendelkező városban az ötvös céhnek 1561-től már két céhmestere volt, az egyik magyar, a másik német. Azonban még e kiemelkedő iparágban is mindössze 50 legény jutott 29 mesterre. A szakma képviselőinek városok közötti összefogására utal a kolozsvári és a debreceni ötvösök 1575. évi egyezsége, amelynek értelmében az egyik városból a másikba költöző mestereknek kölcsönös kedvezményeket nyújtanak. Később a váradi ötvöscéh is csatlakozott egyezségükhöz, s a három céh sok ügyben kikérte egymás tanácsát. Viszont a kolozsváriak hosszas perlekedésbe keveredtek a szebeni szász ötvösökkel; ezzel kapcsolatban tört ki Kolozsvárott az egyik legkorábbi céhlegénysztrájk is 1576-ban. A két kiemelkedő iparág — a szabóké és az ötvösöké — mellett a többi mesterség a kisszerűség és a helyben topogás jegyeit viseli magán, A mindennapi élet egyik alapvető szükségletét elégítették ki a fémiparban dolgozó mesterek, ezért számuk aránylag nag)', mindenütt, a legkisebb mezővárosban is megtalálhatók. A legelterjedtebb volt a kovácsok mestersége, ezek azonban részben a fuvarozáshoz szükséges javítómunkát végezték a kerékgyártókkal és a szíjgyártókkal együtt, részben pedig mindenféle apróbb, olcsó fémtárgyat készítettek. A lakatgyártók több eltűnt, korábban különálló mesterséget pótoltak, tehát a fémiparban is a szakosodás visszafejlődése figyelhető meg. A kovácsok, a kerékgyártók és a lakatosok Kassán az iparosok legszegényebb rétegéhez tartoztak, ugyanilyen alacsony társadalmi rangjuk volt a kovácsoknak Selmecbányán és Sopronban
