Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

552 ZIMÀNYI VERA is. Ez a helyzet érthető, ha a külföldről beáramló finomabb fémeszközök, elsősorban kaszák, kések, sarlók hatalmas mennyiségére gondolunk. A többi iparág képviselői, így a fazekasok, bodnárok a szűkebb helyi piac részére termeltek, de jövedelmük kiegészítésére némelyikük sörfőzéssel, halkereskedéssel is próbálkozott. Pedig a bor iránti nagy kereslet sok hordót is igényelt, a városi mesterek azonban a jelek szerint ezeket az igényeket nem tudták kielégíteni. Ezért a soproni tanács 1598-ban idegen mestereknek is megengedte, hogy hordókat hozzanak be a városba, a helybeli bodnárcéh tiltakozása ellenére is. A városok sora már a 16. század közepétől, egyes vármegyék pedig a század végétől kezdve árszabásokkal avatkoztak be az iparosok működésébe. Az árszabásokat elsőnek a dunántúli vármegyék kezdték el, majd a többiek is átvették ezt a gyakorlatot. Erdélyben viszont az országgyűlés hozott olyan intézkedéseket, mint amelyek Magyarországon a vármegyei és városi törvényhatóságok hatáskörébe tartoztak. Az erdélyi országgyűlés már a 16. században életbe léptetett bizonyos árszabályozásokat, és kiviteli tilalmat rendelt el egyes nyersanyagokra. Itt nem pusztán a magyarországi vármegyék és az erdélyi országgyűlés nemességének „polgárellenességéről" van szó, hiszen a városlakó polgárok körében is vég nélküliek voltak a panaszok arról, hogy a mesteremberek „mód nélkül" drágítják áruikat, mindent „kétszeres áron" fizettetnek meg a vásárlókkal. Úgy tűnik, hogy az árforradalom nyersanyag- és élelmiszer-áremelkedésein kívül az egyre súlyosabbá váló céhes kötelezettségek is hozzájárultak a céhes kézművesek magas rezsiköltségeihez és áruik versenyképtelenségéhez. Ez a helyzet viszont csak fokozta a céhek bezárkózását. A tömeges céhalakulások folyamata Kolozsvárott a magyarországi városokhoz képest kissé megkésve, de annál erőteljesebben bontakozott ki a 16. század elején. A szászoknál viszont, ahol a városokban már a középkorban kialakultak a céhek, a 16. század közepén elérte a szász falvakat a céhesedésnek az a hulláma, amelyre Magyarország egyes részein csak a 17., a felszabadított területeken pedig csak a 18. század folyamán került sor. Mindez nem a fokozódó lehetőségek, hanem a fokozódó megmerevedés jele volt. A szász egyetem 1550-ben kimondta, hogy ezentúl csak az egyetem hozzájárulásával lehet új céhet létesíteni. E jogot 1583-ban Báthory István is megerősítette, azzal az indokolással, hogy „a mesterember városba és nem falura való". A fokozódó konkurrencia következtében a céhek egyre nehezítették a céhbe állás feltételeit. Az inas a középkor óta szokásos módon 3—4, de néha még több évi tanulóidő után, ami alatt csak élelmet és néhol ruhát kapott, legénnyé válhatott. A legény felszabadulásakor szerényebb vacsorát adott, és bizonyos pénzösszeget fizetett a céhládába. A legtöbb céh 3-4 évi, de néha még hosszabb vándorlást követelt meg. A pozsonyi pékek előírása szerint ezt az időt az osztrák örökös tartományok városaiban, az erdélyi szászok követelményei szerint pedig lehetőleg Németországban kellett eltölteni. A pozsonyi mesterlegények jelentős része nem magyarországi illetőségű volt: a közeli Hainburg, Bruck a. d. Leitha, Wiener-Neustadt, Fischamend stb. városok mellett Brünn, Graz, Laibach, Augsburg, sőt egyes szászországi, pomerániai, vvürttembergi, türingiai kisvárosok szerepeltek származási helyükként. Kisebb, szegényebb céhekben viszont sokszor eltekintettek a külföldi vándorlástól. A legény a vándorévek után mesterré avatásra jelentkezett. Igazolnia kellett törvényes származását és tanulóévei letöltését, és el kellett készítenie a szakmájában előírt mesterremeket. Ha ezt elfogadták, egy reggelit és egy „köszönő poharat" (kisebb lakomákat) kellett adnia, majd egy éven belül az ún. ,,nagy mester-