Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

550 ZIMÀNYI VERA a tevékenység nem kívánt nagy beruházást, mégis egyfajta primitív vállalkozásnak tekinthető. A ruhakészítés néha kisüzemi keretekben történt, a legények egy része jövő-menő, sokszor csak a vásárok, a nagy ünnepek körüli csúcjforgalom idejére szerződtetett tartalékmunkás volt, aki gyakran hetibért, sőt fél hetibcrt kapott. A kereslet bizonytalansága és egyenetlensége miatt nem beszélhetünk egész évben rendszeresen működő üzemekről. Mindazonáltal a szabóknál a legnagyobb a legények száma. Pozsonyban és Sopronban egyedül a szabómestereknek volt szabad egyszerre négy legényt foglalkoztatniuk, a többi iparágban engedélyezett egy-két fő helyett. Ennek ellenére igen erős konkurrenciaharc folyt az iparágon belül. Az egész korszakot végigkíséri a szabómestereknek a kontárok elleni panasza, akik — mint a pozsonyi mesterek írták 1582-ben — „sem adóval, sem munkával, sem őrzéssel nem szolgálják a várost". A környékről szabadon ki-bejáró, a városban mívelő és annak vásárain árusító vándor szabók ellen már 1538-ban védelmet kértek a pápai szabók, a Selmecbányái mesterek pedig 1580-ban tömegesen zúdultak fel azellen, hogy a városon kívüliek már hétköznapokon is árusítanak készruhát a városban. A készruhák iránti nagy kereslet a szabók egy részének jelentős hasznot biztosított. Kassán a szabóknak mintegy harmadrésze tartozott a város vagyonosabb rétegéhez, ugyanennyi foglalkoztatott több személyt iparában. Selmecbányán is egy részük a piactéren vagy annak tőszomszédságában lakott, a gazdag bányapolgárok közé ékelten. A szabóipar Erdélyben éppen olyan fejlett volt, mint a királyság területén. így a kolozsvári szabók 1551-ben azt a kiváltságot nyerték el, hogy mind a fejedelemségben, mind pedig azon kívül, bárhol szabadon kereskedhetnek és csak a város előtt perelhetők. A fokozódó konkurenciaharcra utal, hogy a következő évtizedekben fejedelmi rendeleteket eszközöltek ki, amelyekkel a szatmári és a németi szabókat az erdélyi, a kontárokat pedig a kolozsvári vásárokról tiltották ki. Ugyancsak éles harc dúlt az erdélyi szász városok mesterei között is. A szabók egy része Erdélyben is bekapcsolódott a posztóval és szűrposztóval való kereskedésbe. A Nagydisznódon készített olcsó szűrposztó a kor igen kedvelt cikke volt. A szabómesterséget kiegészítette a szűcsipar, de egyben hatásköri villongás is volt a két mesterség között. A szűcsök körében előfordultak ugyan mérsékelten vagyonos mesterek is, mint azt egyes kassai hagyatékok mutatják. A többség azonban szerény körülmények, nyersanyagbeszerzési gondok és a kontárok elleni küzdelem között élt. A másik kiemelkedő iparág az ötvösség volt. Művelői vagyonos polgárok. A szakma gyakorlásához szükséges nemesfémek, drágakövek beszerzése jelentős beruházást igényelt, a mesterré váláshoz előírt drága remekmű elkészítéséhez is jelentős induló tőkére volt szükség. Az ötvösmesterek közül jó néhányan a városok főterein, a vezető polgárok között laktak, soraikból gyakran kerültek ki városi tisztségviselők. A szakma virágzásának az alapjául az ötvöstárgyak iránt a 16. század közepén fellépő és egyre nagyobb méreteket öltő kereslet szolgált. Az agrárkonjunktúra hasznának nem jelentéktelen hányada öltött testet a nagybirtokosok felhalmozott kincseiben. Míg az 1520—30-as években előkelő családoknál is csupán kevés ötvöstárgy volt található, addig a századvégi leltárak sora tanúskodik az ezüstből és aranyozott ezüstből készített, drágakövekkel gazdagon díszített asztali edények roppant tömegeiről. Báthory Kristófnak az 1580-as években két és fél bécsi mázsányi, Thurzó Györgynek pedig 1612-ben tizenegy mázsányi ezüstneműje volt. Ehhez járultak az ékszerek tömegei is, amelyek a főrangúak ruháit, fegyvereit díszítették káprázatos pompával.