Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

548 ZIMÀNYI VERA viszont 14,43%-át költötték borvásárlásra és 8,14%-át a városi szőlők műveltetésére. A város majorgazdasággal is rendelkezett, ennek a terméseredményei azonban semmivel sem voltak jobbak, mint az egykorú nemesi allodiumokéi. A város ugyanolyan tradicionális módszerekkel gazdálkodott, mint a nemesi birtokosok. Egyes városok még jelentős sókereskedést is folytattak. Azonban mindezek a jelenségek, amelyek a városi élet kereteinek a megrekedtségét mutatják, csupán következményei és mintegy tükröződései voltak annak a ténynek, hogy a magyarországi városoknak a város alapvető funkciójában, azaz a gazdasági munkamegosztásban, a termékek előállításában és cseréjében betöltött szerepében következett be megtorpanás, sőt visszaesés. A városi ipar szerkezetére általánosan jellemző volt mindazon iparágaknak a gyengesége, sorvadása, amelyek nem kész fogyasztási cikkeket állítottak elő, hanem olyan félkész termékeket, amelyeket a feldolgozás következő szakaszában más kézművesek használtak fel. A legfeltűnőbb a korszak ipari fejlődésében a textilipar igen alacsony fejlettségi foka, sok helyen teljes eltűnése, azé a textiliparé, amely hosszú évszázadokon keresztül a gazdasági fejlődés legfontosabb húzóerejét képviselte. Az előző korszakban virágzó, Verlag-rendszerrel működő bártfai textilipar is nagyrészt tönkrement az elsöprő arányú sziléziai és morva posztó- és vászonbehozatal mellett. Csupán az erdélyi szász városok szállítottak továbbra is gyenge minőségű, olcsó posztót a román fejedelemségekbe. Ennek az exporttevékenységnek a jegyében alakulhatott 1576-ban Fronius Mátyás és öt társa részvételével a brassói posztóval való kereskedés céljából alapított társulás. Egy adat szerint a kereskedők 6316 forint értékben vettek át árut a posztókészítőktől, hitelre. 1578-ból már négy kereskedőnek kifizetett több mint tízezer forintról tudunk. Az ilyen vállalkozások azonban még a szászok között is meglehetősen kivételesek voltak. Ugyancsak erős hanyatlást mutatott a tímáripar is a 15. századi viszonyokhoz képest, ugyanakkor, amikor a nyersbőrt tömegesen exportálták az országból. Ezért is találjuk a rengeteg panaszt a nyersanyaghiányra. Innen származik a sok céhlevélben rögzített kötelezettség, hogy ha nyersanyag érkezik a városba, azt nem szabad egyes mestereknek összevásárolniuk, hanem valamennyi mester között egyenlően kell elosztani. A nyersanyaghiány miatt a kassai vargák, nyereggyártók, szíjgyártók már a 15. században is kénytelenek voltak falusi iparosoktól is vásárolni, a 16. század derekán pedig már többnyire maguknak kellett a bőröket kikészíteniük. A bőriparosok többé nem voltak képesek megfizetni és eltartani a tímármestereket, így azok sok helyről eltűntek. A hússal és bőrárukkal kapcsolatos érzékeny problémákra utal az a tény is, hogy a legkorábbi megyei árszabások, így Vas vármegye 1597-es és Zala vármegye 1598-as limitációi a húsárakon kívül kivétel nélkül bőripari termékekre vonatkoztak, így a vargák, szíjgyártók, szűcsök, csizmadiák termékeit és a bőrárukat érintették. Ugyancsak visszaesés tapasztalható az élelmezési iparágakban is, amelyek pedig a városi fejlődés fokmérői. Pozsonyban pl., anu'g 1376-ban 26 mészárosmester működött, 1549-ben csak 14-et, 1565-ben 19-et találunk. Minden jel szerint országszerte igen nagy mérvű volt a húsfogyasztás, és bár sok állatot hajtottak fel a városok piacaira, mégis sokszor mutatkoztak súlyos zavarok az ellátásban. Az árforradalom hatására emelkedő élelmiszerárakat a városi tanácsok már a 16. század közepétől kezdve igyekeztek rögzíteni, s a maximált árú húson a mészárosok sokszor alig kerestek. Kárpótlásul a faggyú