Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS MOHÁCSTÓL A 16. SZÁZAD VÉGÉIG 537 De a királyi Magyarország nemesi allodiumokkal teleszórt vármegyéiben élő jobbágyságot sem egyforma mértékben sújtották az „örökös jobbágyság" rendszerének a mind keményebbé váló feltételei, ugyanis ez a jobbágyság maga is igen erős anyagitársadalmi differenciálódást mutatott. Az a tehetős jobbágygazda, aki 60—70 métermázsa árugabonát vagy ötven—száz hektoliter piacra szánt bort termelt, vagy amelyik nagy állatállománnyal rendelkezett, minden bizonnyal nem személyesen jelent meg a földesúrnál robotolni, hiszen saját gazdaságát is csupán idegen munkaerő alkalmazásával tudta mt^művelni, hanem a nála lakó zsellért vagy bérest, a „gazdagparaszti háztartás" valamelyik mozgatható elemét küldte el maga helyett. A tehetős jobbágyok számos ötvöstárgyról és készpénzről is intézkedtek végrendeleteikben. Ugyancsak nem érintette egzisztenciálisan az „örökös jobbágyság" rendszere a falusi béresek-napszámosok, másnál lakó zsellérek rétegét, hiszen ezeknek lényegében mindegy volt, hogy ha felfogadták őket, a gazdag jobbágy földjén, szőlőjében dolgoznak-e, vagy pedig ahelyett a földesúr allodiumán. Ezek a bérmunkával, részesmunkával szerzett keresetüket legtöbbször saját kicsiny kertjük, esetleg kis szőlőjük, egy-két tehenük hozamával egészítették ki. A földesúri szolgáltatások csökkentése céljából sok jobbágy választotta inkább a zsellérré válást. A zsellérek száma részben emiatt, részben pedig a jobbágyság fokozott differenciálódása következtében a 16. század folyamán jelentősen emelkedett. Az „örökös jobbágyság" rendszerének a fő kárvallottai a zömében önellátó, kevés piacon eladható felesleget termelő, saját családi munkaerejükkel dolgozó kis- és középparasztok voltak — persze ezek alkották a jobbágyság nagyobbik részét. Ők sínylették meg legjobban az egyre fokozódó " robotterheket és azt, ha terheik könnyítésének reményében szándékolt elköltözésüket megnehezítették, vagy kategorikusan megtiltották. Rajtuk segített a legkevesebbet az agrárkonjunktúra. Azok a jobbágyok álltak a legsikeresebben ellen az „örökös jobbágyság" rendszeréből folyó elnyomorító hatásnak, akik gazdaságukon valamilyen monokultúrás termelést folytattak, és ahol a művelés súlypontja a jobbágyterhek alapját képező telkiállományon kívüli tényezőkön nyugodott. A jobbágytelek rendszerétől független szőlőmüvelés Nem tartozott a telkiállományhoz és ezért csak mérsékelt szolgáltatások terhelték az irtásföldet, amelyet tulajdonosa szabadon adhatott, vehetett, hagyományozhatott. Hasonló jogállású volt, de az irtásföldnél jóval nagyobb hasznot biztosított a szőlő, amely a parasztság anyagi felemelkedésének az egyik legfontosabb eszköze volt. Természetesen ez után is különféle földesúri szolgáltatásokat kellett teljesíteniük a jobbágyoknak: egy adott mennyiségben megszabott, „hegyvám"-nak nevezett borszolgáltatást, valamint az eredetileg az egyháznak járó, de már általában a földesurak vagy a kamara által bérelt bortizedet. Helyenként kis mennyiségű „szerződésbort" is adtak. Az ország északi és nyugati vidékein a bortermelés széles körű elterjedését elősegítette az a körülmény, hogy a középkorban legjelentősebb magyar borvidék, a szerémségi, a török előnyomulás következtében elveszett. Ezen túlmenően azonban mindenütt, ahol erre egyáltalán lehetőség kínálkozott, ösztönözte a szőlőművelés terjedését a bornak tartósan igen kedvezően alakuló ára is.