Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

538 ZIMÀNYI VERA A 16. században a bortermelésnek klasszikus területévé vált a királyi Magyarország két legnagyobb borvidéke, a tokaj-hegyaljai, valamint a Sopron és a Fertő-tó vidéki, de ugyancsak jelentős volt a szentgyörgy-bazini, a somlói, a sághegyi és balatoni, a Kőszeg— Rohonc környéki, az Eger vidéki bortermelés. A török-megszállta országrészen Tolna környékén öltött hatalmas méreteket a szőlőművelés. A korszak jellegzetessége volt egyébként, hogy a hagyományos borvidékeken kívül a kisebb, rosszabbul termő helyek egész sora is folytatott szőlőművelést, ahol erre egyáltalán lehetőség nyílott, s csak a későbbi évszázadokban hagytak fel a rossz természeti adottságú falvakban a bortermeléssel. Tokaj-Hegyalján a szőlőtermelő mezővárosok jelentős népességtömörülést képviseltek; már a 16. század végén Zemplén megye 22 mezővárosában (az összes helység 5,3%-ában) élt a jobbágy- és kisnemes lakosság 23,3%-a, de ezen belül is a hegyaljai mezővárosokban másfélszer annyi ember lakott, mint a többi, nem szőlőtermelő mezővárosokban. A tokaji bor a 16. század második felétől vált európai hírűvé, és a század utolsó harmadában már alkalmazták az aszúkészítés technikáját. Amint a bor egyre nagyobb mennyiségben került kereskedelmi forgalomba, kialakultak a pontos és állandó bormértékek, differenciálódtak a borfajták, amelyek között a 16. század közepéig egyszer sem tettek még különbséget. A nagybirtokon a 16. században jelent meg a prés használata, bár a parasztgazdaságokban ezen a vidéken még a 19. században sem terjedt el. A nyugati borvidéken ezzel szemben már a jobbágyok között is sok ,.kéziprés" volt használatban. Hamarosan ismerték és alkalmazták az aszúkészítés technikáját Sopron környékén is. Egy 16. századi feljegyzés szerint Fraknó környékén vörös bort, Sopronban és Ruszton főleg fehéret, a Lajtavidéken vegyesen vöröset és fehéret termeltek. Nyugat-Magyarországon a soproni és a ruszti borokat tartották a legjobb minőségűeknek, mindjárt a tokaj-hegyaljai borok után rangsorolva őket. A bortermelés már csak technikai adottságainál fogva is gondos, precíz munkát igényelt, ez a követelmény magával hozta, hogy robotban művelve nem lehetett jó eredményt. elérni. Ahol tehették, részben vagy egészen bérmunkával műveltették a szőlőket, s ez már önmagában is szabadabb gazdasági formát jelentett az „örökös jobbágyság" rendszerének idején. Az erős munkaigényesség következtében a földesurak távolról sem tudták olyan nagy arányban saját kezelésbe venni a szőlőket, mint ahogy azt a szántóföldekkel tették. Tokaj-Hegyalja városaiban az allodiális szőlők aránya nem haladta meg a 8-10%-ot, más helyütt még ennyit sem ért el. A bortermelés költségtényezői között a munkabért tartották a legjelentősebbnek. A kor felfogása szerint a termelés rezsiköltségét az adókkal együtt a hozam értékének a felére becsülték. A szőlőben évente 13 munkafajtát kellett elvégezni a nyitástól, metszéstől a három kapálásig s az őszi fedésig. A 16. században már általánossá vált a Hegyalján és a soproni szőlőknek legalább egy részében is a háromszori kapálás, ami jelentősen javította a termés minőségét. Közben legalább 4—5-ször kötözni vagy igazítani kellett a szőlőtőkéket, a karót ősszel kiszedni, tavasszal visszahordani és beverni. És természetesen szüretelni. Új szőlő telepítése esetén még ennél is több volt a tennivaló: 60—80 cm mély árkot kellett ásni, a régi, kipusztult töveket is pótolni kellett a ,Jictorverem"-ben átteleltetett szőlővesszőkkel. A hegyoldalakban telepített szőlőket árkolással, gátak rakásával kellett a lemosástól óvni, kerítéssel, gyepűvel kellett az egész szőlőt védeni. Meghatározott időközönként, jó gondozás esetén