Századok – 1980
Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV
534 ZIMANYI VERA Mikor az úr borát árulták, a polgár (= jobbágy) pincéjére pecsétet vetöttek; ha szomszéd faluból hordottak, azért megbírságolták. Ha büdös borát nem akarták meginnya, annyi hordót mértek vízzel, mennyit a bor tenne, és az árát kiférték. Efféle sok találmányból meggazdagul az úr és örül a nyereségnek." A jobbágygazdaságok helyzete A nemességnek az előbbiekben vázolt gazdasági tevékenysége alapvető változást hozott a jobbágyság életében. Mivel a majorságok széles körű kiépítését követően a jobbágyokat gazdaságon kívüli eszközökkel, a földesúri és állami erőszakapparátus segítségével fokozatosan kényszerítették rá az egyre növekvő mennyiségű robotmunkára, a földesúri üzem részére szükséges munkaerőt a legegyszerűbben a jobbágyok személyes függésének a fokozása, sőt, költözési szabadáságának a megszüntetése biztosíthatta. E rendszabályokhoz már a Dózsa-parasztháború leverését megtorló rendelkezések biztosították a jogalapot, amidőn „örökre" megfosztották a parasztságot szabadköltözési jogának még az addig meglévő, korlátozott gyakorlásától is és kimondták a paraszt birtokképtelenségét. Ennek ellenére a mindennapi gyakorlat hamarosan módosította e törvények keresztülvitelét. A mohácsi vész után állandósult hadihelyzet következtében a jobbágyság sok helyről menekülni kényszerült, amiben nem lehetett megakadályozni. Ha a parasztságot fel akarták használni a török elleni védekezésben, akkor szintén lazítani kellett a szigorú rendelkezéseken, annál is inkább, mert a törökök szabad költözést ígértek a jobbágyoknak. A röghöz kötés rendelkezésének a megtartását az is erősen gátolta, hogy e kérdésben a nemesség különböző csoportjainak az érdekei nem voltak egységesek. Elsősorban a kisebb birtokosok küzdöttek a költözési szabadság visszaállítása ellen, mert attól tartottak, hogy azt a nagybirtokosok használják ki, és részint erőszakkal, részint kedvezőbb feltételek biztosításával saját jószágaikra telepítik a közép- és kisbirtokosok colonusainak jelentékeny részét. Az államhatalom következetesen a költözési tilalom megszüntetése mellett foglalt állást; Szapolyai János híveinek 1530. évi budai országgyűlése az 1514. évi törvények előtti költözési gyakorlatot engedélyezte. 1546-ban a bécsi udvar tett ilyen irányú kezdeményezést. A következő évi országgyűlés ki is mondta a tilalom felfüggesztését abban az esetben, ha a földesúr a szokástól eltérő módon adóztatja vagy szolgáltatja jobbágyait. 1548-ban pontosan meg is állapították, hogy mit tekintenek a szokásnak megfelelő mértéknek: a pénz- és terményjáradékokra mindenütt a kialakult szokást vették alapul, a robotot heti egy napban állapították meg, e robotnapokat legfeljebb sűríteni lehetett adott munkaalkalmakkor, de az évi 52 napos keretet nem léphették túl. Megállapították, mikor vethető ki a jobbágyokra rendkívüli földesúri adó (pl. a birtokosnak fogságból való kiváltása esetén). Megengedték a jobbágyok elköltözését, ha valamelyik birtokos a megengedettnél több szolgáltatást követelt tőlük. Az 1548. évi törvények szerint „az igazság, tisztesség és elviselhetőség határain túl nem szabad őket (ti. a jobbágyokat) adóztatni, sanyargatni vagy javaiktól megfosztani". A szabályozás elsősorban az államhatalom érdekeit fejezte ki, amikor a földesúri követelések mérték nélküli fokozódásának gátat szabott, és a nagybirtok érdekeit sértette,
