Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS MOHÁCSTÓL A 16. SZÁZAD VÉGÉIG 535 de éppen ezért kellett megbuknia. Az 1556: 28. to. szerint a költözni akaró jobbágy távozási szándékát már az a földesúr jelenti be a jobbágy lakhelye szerint illetékes vármegyének, aki a jobbágyot saját birtokára akarja áttelepíteni. A kérelemre megyei megbízottak szállnak ki a helyszínre, s ott a jobbágy jelenlétükben lefizeti a helység bírájának a szokott terragiumot, egyszersmind elbocsátási engedélyt kér a megyei tisztviselőktől, akik két hét múlva ismét megjelennek, és döntenek a költözési kérelemről. A jobbágynak ezalatt rendeznie kellett összes hátralékos adósságait, szolgáltatásait, házát rendben, kijavítva, átadásra kész állapotba kellett hoznia. Ha a telekre saját költségén emelt házat a jobbágy, vagy pénzen vásárolta, akkor azt tizenöt nap alatt eladhatta más, a földesúri szolgálatot vállaló személynek. A jobbágytelekhez és -házhoz nem tartozó, örökölt, pénzen vagy saját munkájával — irtás útján — szerzett földeket, réteket, szőlőket elköltözése ellenére megtarthatta, és új lakóhelyéről is használhatta, természetesen az eddigi szolgáltatásokat továbbra is teljesítenie kellett utánuk. A földesúrnak azonban jogában állott e telken kívüli állományt kibecsülés útján magához váltani. Azt a jobbágyot, aki teljesítette a törvény előírásait, földesura nem tarthatta vissza, büntetés terhe alatt. A törvény tényleges megvalósulása során azonban szinte vármegyénként eltérő gyakorlat alakult ki. Az engedéllyel folytatott ,jobbágybúcsúztatás", ablicenciálás méreteire vet fényt, hogy Abaúj, Borsod, Torna, Zemplén és Szabolcs vármegyékben 1558 és 1608 között a részben hiányos megyei protokollumok adatai szerint 4561 jobbágybúcsúztatási, ugyanakkor pedig 6012 repetíciós, vagyis jobbágyot visszakövetelő eljárást folytattak le, melyeknek a során a birtokosok 5706 jobbágycsalád elköltöztetésének és 6951 család visszaszerzésének a szándékával léptek fel. A meglehetősen bonyolult eljárásnak is tulajdonítható, hogy a jobbágyok gyakran az egyszerűbb utat választották, és így időnként a szökevény colonusok száma megközelítette a legális úton urat cserélőkét. A jobbágybúcsúztatási igényeknek mintegy 80%-a közép- és kisbirtokosok részéről érkezett, akik túlnyomórészt egymás birtokáról akartak magukhoz telepíteni jobbágyokat. A nagybirtokosok a saját jószágaikra telepíteni szándékozott colonusoknak viszont 60—70%*át közép- és kisbirtokosoktól akarták megszerezni. E számok tükrében tehát a költözési szabadság elsődlegesen a nagybirtokosoknak kedvezett. Ugyanakkor állandó feszültséget és perlekedést támasztott a vármegyei nemességen belül is. Az engedélyezett jobbágyköltözések ezek szerint csupán a földesúr megváltoztatását eredményezhették, de a jobbágy nem tudott általuk a szoros személyi függésből kitörni, mert új urához ugyanolyan szigorú függési viszony kapcsolta, mint az előzőhöz. Az örökös jobbágyságnak az a klasszikus formája, amelyet az 1514. évi törvények kodifikáltak, 1556-ban csupán módosult, maga az örökös jobbágyság rendszere azonban nem szűnt meg. Az egész rendszer működését hathatósan elősegítette, hogy a nagybirtokos fennhatósága alatt élő jobbágy számára a földbirtokos bírósága, az.úgynevezett úriszék jelentette a legfőbb bírósági fórumot. Az „engedetlen" jobbágyot a bíróság földesurának adta át, aki megkönyörült rajta, rendszerint azzal a feltétellel, hogy az elítélt és leszármazottai „örökös jobbágyságra" kötelezik magukat. Ez azt jelentette, hogy a jobbágy földesurának feltétel nélküli engedelmességgel tartozott, s ha mégis megszökött, a földesúr a szokásos bírósági eljárás nélkül is elfoghatta, és birtokára visszahozhatta.