Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

532 ZIMÀNYI VERA értékben is. Ezek az eladások azonban nem voltak rendszeresek, és időnként ellentétes módon, gabonabehozatalra is volt példa. Az esetleges külföldi gabonaszállításoknál állandóbb és jelentősebb volt részben a városoknak gabonával való ellátása. Selmecbányának pl. az 1570-es években Dobó István, a későbbi évtizedekben pedig Forgách Imre, Dóczy Gáborné, Pándy Zsigmond volt a fő szállítója. A jó összeköttetésekkel rendelkező, magas katonai vagy közigazgatási tisztségeket betöltő nagybirtokosok előtt azonban még ennél is jobb lehetőségek nyíltak a hadseregnek, a hadseregellátást szervező kamarának történő takarmány- és gabonaeladások révén. Ez a tevékenység különösen a tizenöt éves háború idején fokozódott. Ennek a típusnak az egyik legjellegzetesebb képviselője Pálffy Miklós, aki már komáromi főkapitány korában a vár uradalmából élelmezte őrségét, de a környező vidékről is összevásároltatott gabonát, a fölösleget eladta a kamarának. A nemesség a magyar agrárexport zömét kitevő áruval, a marhával is kereskedett, bár a 16. század folyamán még viszonylag kis mértékben. Az 1542. évi vámnaplóban Nyáry Ferenc, Balassa Imre, Révay Ferenc, Pekry Anna, a század derekán Dobó István, Zay Ferenc és Bornemisza Sebestyén, Nádasdy Tamás nádor, Kerechényi László gyulai főkapitány szerepelnek a marhakereskedelem részeseiként, a század végén pedig már a Zrínyiek is kivették részüket e tevékenységből, de mellettük megtalálhatók voltak a kis- és középnemesek is. A marhahajtás révén megvagyonosodott Thököly Sebestyén viszont nemességet vásárolt 1572-ben, és utódai a főrangúak közé emelkedtek. A nemesség kereskedelmi tevékenysége során igyekezett nemesi kiváltságait felhasználni: nem csupán a belső vámok, hanem a külkereskedelmi vám alól is mentesíteni próbálták magukat, és ezt a kedvező helyzetüket lehetőleg törvényekkel is megerősítették. 1567-ben és 1569-ben a saját nemesi majorjaikban nevelt állataik harmincadmentes kivitelét biztosították. Ez a lehetőség azután a visszaélések végtelen sorára adott alkalmat, hiszen mi sem volt könnyebb annál, mint az eladás céljából összevásárolt állatokról, terményekről azt állítani, hogy saját majorságukból származik. Mivel azonban a terménypiac a hazai városok korlátozott fejlődése és felvevőképessége miatt egy adott fokon túl nem volt növelhető, a gabonaexportálás pedig a megfelelő irányú víziutak hiányában nem vált jelentőssé, a földesurak saját jobbágyaikat is igyekeztek agrártermények fogyasztóivá tenni, éspedig elsősorban a földesúri- haszonvételek révén. Az úgynevezett királyi haszonvételek, a kocsmáltatási jog, a mészárszéktartás, a malomjog, a halászati jog, a rév- és vámjog stb. eredetileg a kincstárat illető jogok voltak, és csak később váltak földesúrivá. Közülük messze a kocsmáitatás hozta a legnagyobb jövedelmet, ugyanis az egykorú rossz ivóvízellátás mellett mindenütt erős volt a borfogyasztás. Amíg korábban a bortermelő vidékek jobbágyainak a bora jutott el a szőlőművelésre alkalmatlan vidékekre, addig a 16. század közepe táján a földesurakennek az igen széles körű jobbágyi borfogyasztópiacnak a tekintélyes részét is a maguk hasznára fordították, csökkentve vele a jobbágyok piaclehetőségeit. Ezzel párhuzamosan alakult ki a földesúr borelővásárlási joga is. Az 1550:36. tc.-ben leszögezték, hogy a jobbágyot ugyan még pénzfizetés ellenében sem szabad kötelezni bora eladására, ha azt nem akarja eladni, de ha eladja, akkor a földesurat -egyenlő feltételek mellett - elővásárlási jog illeti meg. Szabályozták a borárulás idejét is: lia a birtokon nem voltak szőlőhegyek, hanem a jobbágyok más helyről behozott borokat fogyasztottak, Szent Mihály naptól (szeptember 29) karácsonyig árusíthatták a parasztok