Századok – 1980

Folyóiratszemle - Nipperdey Thomas: 1933 és a német történelem kontinuitása 318/II

318 FOLYÓIRATSZEMLE THOMAS NIPPERDEY: 1933 ÉS A NÉMET TÖRTÉNELEM KONTINUITÁSA A nemzetiszocialisták hatalomra jutása Németországban a legújabbkori egyetemes történelem máig is számos megoldatlan problémát felvető sorsfordulója. Felülkerekedésük körülményei, a nemzetközi feltételek s nemzeti történelmi előzményei mind olyan kérdések, melyeknek pontos megválaszolása további kutatásokat igényel. A fasiszta puccs és a német történelem viszonyát vizsgáló Nipperdey a jelenség és az ehhez vezető folyamatok rendkívül bonyolult összefüggéseiből indul ki. A tudomány számára használhatatlan álláspontnak nevezve elveti azokat az értelmezéseket, melyek 1933-at véletlen balesetként fogják fel, bekövetkezését egyedül Hitler személyével, ill. a Weimari Köztársaság csődjével magyarázzák. Nem ért egyet azokkal sem, akik Hitlert történelmi szükségszerűségnek tekintik, bár az 1933-as fordulat s a náci vezér szerepe között maga is szoros összefüggéseket fedez fel. Elemzésében mindenekelőtt arra keres választ: miért éppen Németországban jelentkezett és győzedelmeskedett a fasizmus különösen radikális formája, miért vezetett Németországban a gazdasági válság a demokratikus kísérlet bukásához? Kiindulásként a fasizmust az első világháború következményei, a szovjet forradalom diadala, a liberális-demokratikus erők ellentmondásos győzelme, valamint a gazdasági válság által létrehozott szituációra történő sajátos reagálásként fogja fel, olyan - a korábbiakból közvetlenül le nem vezethető - új jelenségként, melynek megközelítésében az egykorú mozzanatok elsődleges, az előzmények csak másodlagos jelentőséggel bírnak. Korántsem zárja ki azonban a kontinuitás feltárásának szükségességét, csupán annak túlságosan széles értelmezése, az oksági viszony felcserélése ellen emeli fel szavát. Bemutatja és értékeli a szakirodalomban szerinte leggyakrabban előforduló három kontinuitásmodellt. Az egyoldalúan a nemzetközi összefüggésekre (az elidegenedésre, a liberalizmus válságára, a „radikális demokratizmus totalitárius és antünstitucionális" tendenciájára, a szociáldarwinizmusra) összpontosító fejtegetéseket éppúgy bírálja, mint az általa ortodox marxistának nevezett, a nemzetiszocializmus jelenségét a monopolkapitalizmus fejlődésével közvetlen összefüggésbe állító — szerinte leegyszerűsítő - értelmezést, mert úgy véli, hogy azok nem àdnak megfelelő választ arra, miért éppen Német- és Olaszországban következett be a fasiszta hatalomátvétel, s miért nem került sor hasonló fordulatra a nyugati országokban. Szükségesnek tartja a kapitalizmus általános és különös jegyeinek figyelembevétele mellett a sajátos német nemzeti előzmények bevonását az elemzésbe. Rámutat ugyanakkor az ún. „Tacitus hipotézis" tudománytalan jellegére, amely a középkorba visszanyúlva, a császárság politikájában megnyilvánuló nemzeti küldetés ideológiájából, a parasztháborúból, a frigyesi militarizmusból stb. próbálja 1933-at levezetni. Felhívja a figyelmet az „ellenkontinuitások" párhuzamos jelenlétére, a Weimari Köztársaságot a német történelem szerves részévé, annak egyik lehetséges alternatívájává avató liberális-demokratikus hagyományokra. Igaz, ez a fejlődési irány nem bizonyult domináns tendenciának, azt azonban egyértelműen bizonyítja, hogy nem egyirányú, determinált történelmi folyamattal állunk szemben. A német fasizmus nemzeti előzményeit kutatva Nipperdey több, egymás mellett futó szálat ragad meg. Szerves kapcsolódást mutat ki az 1866/71-1945 között fennálló porosz-német nemzetállam, ill. a Német Birodalom és Hitler nagyhatalmi politikája, között. Utal az uralkodó elit hatalmi helyzetében megfigyelhető kontinuitásra - határozottan leszögezi azonban, hogy az említett társadalmi rétegek csupán megkönnyítették, de nem előkészítették, ül. előidézték Hitler felülkerekedését. Különös jelentőséget tulajdonít a politikai kultúra, a politikai magatartás és mentalitás területén mutatkozó összefüggéseknek. Mindenekelőtt a német nacionalizmus sajátos, a liberális-univerzális gyakorlattól elszakított fejlődésének, az „elkésett és tökéletlen" nemzet identitás-zavaraiból származó, az elhibázott versailles-i béke következtében tovább erősödő agresszivitásának. Ezt a nacionalizmust kapcsolta ugyanis össze Hitler egy másik, az 1866-ban legyőzött nagynémet-népi nacionalizmussal, s tudta biztosítani ezzel mozgalma számára a tömegek támogatását. Lényeges mozzanatként említi a korai porosz hagyományokra visszanyúló, az engedelmesség, a fegyelem, s az elszántság követelményét követendő példának állító militarista gondolkodás érvényesülését, amelyre könnyen hivatkozhatott a hitleri propaganda is. A német történelem alakulását sajátosan befolyásoló folyamatként szól a nyugati