Századok – 1980

Történeti irodalom - Wende Peter: Radikalismus im Vormärz (Ism.: Niederhauser Emil) 139/I

140 TÖRTÉNETI IRODALOM tervezett elemzéshez. Az említett szervezkedések ugyanis nem fűzhetők fel egyetlen fejlődési menetre, hiányzik közöttük a 48 irányába mutató folytonosság; valójában nem a radikális fejlődés egymásra épülő szakaszait, hanem a radikális ellenzéki politika különböző, időben és térben egyaránt elváló megjelenési formáit jelentették. Mivel a Vormärz demokratikus mozgalmát egyetlen csoporttal, egyetlen irányzattal sem lehet azonosítani, Wende a legbanálisabb, de egyben a legbiztosabb megoldást választotta, s a közvetlen személyi kontinuitást követve jutott el a radikalizmus forrásához. Elemzésében a 48-as baloldal hangadó képviselőinek (A. Rüge, J. Fröbel, J. G. A. Wirth, G. v. Struve, K. Hägen és K. Nauwerck) korábban megjelent írásait dolgozza fel. Véleménye szerint a radikalizmus politikai elmélete a többi politikai irányzattól történő elkülönülés folyamatában, a liberális és a szociális tézisekkel szembeni konfrontáció során született meg. (Határozottan szembehelyezkedik azokkal a véleményekkel, melyek a liberalizmust és a demokratizmust közös tőről eredeztetik, s utóbbit csupán az előző következetes végiggondolásának, kompromisszumoktól mentes érvényesítésének tekintik.) Ennek megfelelően a radikális program kialakulását és fő jellemzőit a kor legjelentősebb liberális gondolkodóinak felfogásával összevetve próbálja meghatározni, illetve nyomon követni. A könyv második része az egyén, társadalom és állam egymáshoz való viszonyáról kialakított radikális felfogást vizsgálja. Ismeretes, hogy az érintett gondolkodók a korai liberalizmus alkotmánytípusát, a konstitucionalizmust elvetették. Nem értettek egyet a fejedelem és a rendek közötti bipolaritás fenntartásával, az ellentétes erők közötti egyensúly megteremtésére irányuló erőfeszítésekkel, mivel az így létrehozott dualizmust szükségszerűen felbomló, a demokratikus alkotmány felé vezető fejlődés egyik lépcsőfokának fogták fel. Szemben a délnémet vulgárliberalizmussal, az államot és a társadalmat nem tekintették abszolút szuverén, egymástól elválasztható szférának. Struve és Wirth a társadalmi állapotok és az állami viszonyok kölcsönhatását állította koncepciója középpontjába, melyben az állam eszközként szolgált a cél eléréséhez, a társadalom szellemi és anyagi jólétének megteremtéséhez. Fröbel és Ruge továbblépett a két jelenség közötti határok lebontásában, s azokat egymásba kapaszkodó fogaskerékként ábrázolta. Szemükben az állam nem véletlen, vagy másodlagos produktuma a társadalomnak, hanem annak szükségszerű formája, melyen keresztül létezik és funkcionál. A felvázolt rendszer központi helyét az individuum foglalta el. Az egyéni egoizmust társadalomszervező elvvé avatva Fröbelék a liberálisok által megválaszolatlanul hagyott alapkérdés, az egyéni- és az összérdek ellentétének felszámolására törekedtek, s azt a jól, illetve rosszul értelmezett önzés kettősségével oldották fel. Távol állott azonban tőlük az egyén és a társadalom szembeállítása, sőt e kettő dialektikus egységét hirdették, s ezzel a liberális világkép alapvető kettó'sségét szüntették meg. Az elmondottakból következik, hogy a radikális politikusok elutasították az állam által biztosított polgári jogokra korlátozódó liberális szabadságértelmezést is. Saját, ún. „pozitív" szabadságfelfogásuk kialakításakor az egyéni és a közösségi érdek egymást feltételező kölcsönösségéből indultak ki, s ennek megfelelően az egyéni szabadságot az állam, a társadalom keretein belüli önmegvalósítás lehetőségével azonosították. Leszögezték, hogy a szabadságot nem a nép részvétele az államban, hanem csak a nép és az állam azonossága biztosíthatja, azaz az államot a polgárok aktív önmeghatározásának elvére alapozták. A radikalizmus általános elméleti kérdéseinek elemzését követően Wende az alkotmánytechnikai problémák bemutatására tér át. Kiemeli, hogy Fröbelék a képviseleti rendszert egyértelműen elvetették, mivel azt a népszuverenitást önmagából kivetkőztető, a népállam dualizmusát újratermelő intézménynek nevezték, s azt a közvetlen demokrácia gyakorlatával szembesítették. Nagy hangsúlyt helyeztek az ellenzéki kisebbség problémájára. Dilemmájuk lényegét a többség demokratikus uralmának és a kisebbség jogainak egyeztetése körüli nehézségek képezték. Bár a kérdés ellentmondásoktól mentes megoldásáig végül is nem jutottak el, a politikai partok szabad működésének szükségességével egyetértettek. Szemben a liberális elképzelésekkel, a jogállam alapelvének nem a normákat, hanem az egyén szabad kifejlődését tekintették, s ezzel már a későbbi 48-as konlfiktus lényegére, a rend jelszava és a dinamikus történelmi haladás követelménye között feszülő ellentmondásra mutattak rá. A liberális és a demokratikus nézetek egyik ütközőzónája a szociális reformok — a könyv harmadik részében vizsgált — kérdésének megítélése volt. A radikalizmus képviselői felismerték, hogy a hatalom megszerzése és a politikai jogok biztosítása önmagában nem vezet az igazságos